Kriszta és Tejfel 3.

Alice Springs

2001.02.18.

Reggel gyorsan meghallgattuk az otthoni híreket a tv-ben. Aztán pakolás és mentünk a reptérre, hogy célba vegyük Alice Springs-t. Út közben a taxis szórakoztatott minket és elszörnyedve hallotta, hogy otthon 0 fok környékén jár a hőmérő mutatója. Megnyugtatott azonban minket, hogy nem készül ilyen hideg helyre, mert nem bírná ki. Azt a titkot is elárulta nekünk, hogy Cairns-ben csak két évszak van, mindkettő meleg, de az egyikben esik is. Mi pont ebben az évszakban jártunk ott ezek szerint. :)

A repülőn ért minket egy kisebb meglepetés ugyanis csak a harmada volt tele és kezdtünk azon izgulni, hogy ez vajon miért van így. De persze nem volt semmi okunk rá hacsak az nem, hogy felhős volt az ég Alice Springs-ben is, mikor megérkeztünk, persze ennek a helyiek nagyon-nagyon örültek, már nem annak, hogy mi megérkeztünk, hanem a felhőnek. A reptéren egy szép, nagy jól látható táblán ki volt téve, hogy mely bogarakat ne vigyük magunkkal haza, ha már elmenőben vagyunk, amitől egy gyenge idegzetű ember rögtön fóbiássá alakulhat át. Itt is a reptéren sikerült már szállást foglalnunk, és udvariasságból be is vittek minket oda ingyen. Az út elég meglepő volt és érdekes. Ugyanis a reptér környékén nincsen semmi gyakorlatilag csak az ausztrál sivatag és egy főút, amely a városba visz. Aztán ahogy közeledik oda az ember, lát két nagy sziklát, ami között átmegy az út és ott kezdődik a város. Az embernek ettől olyan érzése támadhat, mintha egy filmet nézne, egy sci-fit mondjuk, amiben a rejtett város egyszer csak előbukkan a semmiből.

Egyébként nem egy nagy település, és egész jól átlátható. Átautóztunk rajta rendesen, mert a szállásunk a másik végén volt. Láttunk pár hidat is útközben, de folyó az nem volt ám! Kiszáradt szegény, pedig medréből ítélve nem volt kicsi. A szállásunk a Red Center Resort-ban volt, ami kellemes kis hely, van medence is, ami nem árt a nagy melegben, meg légkondis szobák és net, persze jó áron. Mihelyt kipakoltunk nekiálltunk megszervezni a holnapi napot, vagyis a sivatag felfedezését. Úgy döntöttünk, hogy inkább látni szeretnénk és ezt a lehető legkényelmesebben, így egy 3 napos szervezett túrára voksoltunk. Így nem kell senkinek vezetni a csapatból, nem kell azon izgulni, hol a legközelebbi töltőállomás, és hogy nem tévedtünk-e el. A repjegyünket is gyorsan lefoglaltuk, hogy a túra után minél hamarabb Adelaid-ba mehessünk. Ezután szépen elmentünk felfedezni a várost, ahova a szállodai busz ingyen bevitt minket.

Álmos kis város, nem sok lakossal, vagy csak mindenki szépen dolgozott? Bár ezt erősen kétlem, ugyanis sok aboriginallal is összefutottunk, akik nem éppen dolgoztak, mert vagy ültek a téren és beszélgettek, vagy egy fa alatt henyéltek a kiszáradt folyó mentén. Sokáig azt hittem, hogy az emberek nagyon előítéletesek, mikor azt mondják, hogy az aboriginálok csúnya emberek, meg kell mondjam, hogy tényleg azok. Széles orruk van, széles szájuk, előreugró pofacsontjuk, sötét bőrük, kissé hasonlítanak az előemberre. Az asszonyok javarésze kövér és alacsony. Viselkedésre sem tűntek éppen civilizáltnak. [Persze mi csak azokat láttuk akik épp nem dolgoztak.] A város maga szép volt és egyszerű, nem igazán lehetett eltévedni benne, mert a központhoz mindig visszatalált az ember. Mivel nem volt szezon ezért az étkezéssel voltak gondok, mert csak pár apró gyorsbüfé volt nyitva, meg egy-két nagyobb áruház. Egy ilyenbe mi is betértünk és jól bevásároltunk. Vettem mangót és passionfruitot is, mert addig kell kiélvezni az ilyen gyümölcsöket, míg itt meg tudjuk venni. :)
Itt találkoztunk két magyarral, az egyikük kint élt, a másik meg látogatóba jött hozzá. Az utcán további 3 magyar ránk köszönt. Nem gondoltam volna, hogy itt a világ végén futunk össze magyarokkal. Lubickoltunk egyet még alvás előtt a szálló medencéjében, ahol két aboriginal lány is fürdött rajtunk kívül, de meglepő módon rövidnadrágban és pólóban. Meg volt jópár fecskeféle madár, amik a víz felett repülve ették a bogarakat és egy közeli fán fészkeltek.

Túra az Ayers Rockhoz

2001.02.19.

2001.02.19.Korán reggel keltünk, olyannyira, hogy a napfelkeltét meglestük a reggeli narancslé mellé. A felhők teljesen eltűntek az égről, meleg napnak néztünk elébe. A csoportvezetőnk percre pontosan megérkezett a szállóhoz az utánfutós kisbuszával. Mi voltunk a csoport első tagjai. Aztán a városban egy kis kanyargás után összeszedtük a csapat többi tagját is és nekivágtunk a sivatagnak. Az első megálló egy tevefarm volt, ahol pár teve fel volt hámozva, ha valaki meg akarta ülni őket. Nem volt valami nagy szám, mert azért egy teve nem annyira ritka állat, valljuk be. Viszont az kiderült, hogy Ausztráliába él a legtöbb teve vadon, ami azért igencsak furcsa adat. :) A tevefarm mellett egy kis részen volt pár heverésző kenguru is lekerítve, annak aki még ez idáig nem látott volna ilyet. A második megálló a sivatag közepén volt, egy Aboriginal Art Centernél, ahol mindenféle drapériát, faragott állatokat, bumerángot, dárdákat meg lehetett venni, és a kunyhó kis hangulatosan volt berendezve, de sajnos fényképezni nem lehetett. Viszont az azt körülvevő táj nagyon jó volt. Az útnak a végét, amin haladtunk, nem lehetett látni, szinte a semmibe vezetett, néha egy száraz kóróköteg hempergőzött végig az úton, mint a vadnyugati filmekben. Útközben több kiszáradt patakot láttunk, jó pár leégett erdőt, de kenguru nem volt sehol.

A táj nem volt túl változatos, igen lapos volt, néha egy-két fa, vagy fás jellegű erdő, néha meg egy-két tehéncsorda legelészett. Egyébként itt a sivatagot nem úgy kell elképzelni, mint a Szaharákban, hogy a homok fehér és nincs semmi növény. Itt a homok teljesen vörös, mintha rozsdás lenne, és ebben található jó pár növényke, bokor és egyéb hajtás. [Nekem nagyon bejött ez a táj. A vörös alapszín ad egy alaphangulatot, s a bozót meg hivogató, ki tudja mi van benne. (pedig a hegyeket szeretem :)] Végül megérkeztünk a táborba, ami csak néhány kilométerre volt az Ayers Rock-tól (ejtsd: Érsz rokk, nem ájersz) Itt gyorsan elfoglaltunk egy szimpatikus sátrat, amibe bedobálva cuccainkat rögtön nekiálltunk szellőztetni, hogy a meleg kimenjen belőle. Egy ilyen sátortábor kb. 12 katonai sátorból állott, melyek mindegyikében volt két kempingágy rajta matrac, tehát a kényelemmel nem volt gond. Egymás mellett több ilyen tábor is volt, melynek központja a tusoló volt és minden tábornak volt egy saját zárható házikója, ahol a konyha volt.

Amint végeztünk a kipakolással nekivágtunk az Ayers Rock felfedezésének, de ez csak egy rövid túra volt, hiszen másnapra volt beütemezve a látogatása. Így megnéztük a mellette álló Kulturális Centert, ahol mindenféle használati tárgyat lehet megnézni, meg lehet ismerkedni az aboriginálok életével, múltjával, a rituális törzsi szokásokkal, vadászataikkal és szóval hát teljes életükkel. Meg lehet hallgatni a sivatag hangjait, melyben egyaránt vannak aboriginál beszédek és énekek, meg állati hangok is. Meg lehet nézni pár vetítést az életükről és szokásiakról is, az ünnepséget arról, amikor az állam visszaadta nekik az Ayers Rock-ot, mint szent területet.
Ezek után elmentünk megnézni az Olgas-t, ami az Ayers-szel szemben található hegység, messziről olyan, mint kis gombócok egymás hegyén hátán. Ezt a hegységet valami hercegnőről nevezték el. Lényegében nem látogatható hegység, legalábbis képzett szakember nélkül. Egy olyan része van, amit meg lehet tekinteni, két ilyen gombóc közé be lehet menni és nézelődni. Mi ezt megtettük

Aztán visszamentünk az Ayers Rock-hoz, hogy megnézzük naplementében, ami az egyik fő látványosság itt. Ugyanis a szikla vörösen izzik a lemenő nap fényében. Sajnos mikor mi ott voltunk, akkor éppen felhős volt megint az ég, de azért néhány pillanatra volt szerencsénk látni a sziklát, amint kicsit vörösen izzott.
Utána go home, mindenki csinálta a vacsit, mintha csak otthon lettünk volna, egy kis grillezés és sali, meg gyümölcs, beszélgetések. A tisztálkodás nem volt éppen a leghigiénikusabb, mivel estére a zuhanyzót már jól összemocskolták az emberek, de azért el lehetett viselni. Korán mentünk aludni, mert másnap egy napfelkelte volt beütemezve, szintén az Ayers Rocknál.
Az alvás kicsit nehezen ment, mert valami szöszmötölt az egyik bokorban, és sok hangyánk is volt, mert mint később kiderült a sátrat egy szép nagy bolyra építették.

Ayers Rock még mindig

2001.02.20.

A korán kelés alatt azt kellett érteni, hogy 4:30, mert 5:30-kor már indulás volt, hogy nehogy lekéssük a 6:30 körüli napfelkeltét. A reggeli tusolást az könnyítette meg, hogy egy varjú kinézetű és nagyságú fekete-fehér madár beszállt a zuhanyzóba és nagyon szépen énekelt. A dolog odáig fajult, hogyha az ember fütyült neki egy dallamot, akkor a madár képes volt azt visszacsicseregni. Igazán komolyan már nem érdekelt minket a napfelkelte, hiszen előző este láttuk a lementét, és gondoltuk ez sem lesz sokkal extrább, ugyanoda visszamegyünk és megnézzük ugyanazt a sziklát. Így igazán álmosan vágtunk neki a napnak, viszont a sokkolás csak ezután jött. Útközben jelentkezni kellett, hogy ki akarja megmászni az Ayers-t, és persze nálunk 3 vállalkozó szellemű egyén is akadt szűk családunkból, plusz egy a csapatból, amivel utaztunk. Aztán pár perc után kiderült, hogy nem a tegnapi helyre megyünk és ennek nagyon megörültünk, viszont az is világos lett, hogy a szikla tövéhez megyünk. Itt a sofőr leszállította azokat az embereket, akik meg akarják mászni a sziklát és mondta, hogy akkor most nesztek másszatok, a tetejéről csodás a napfelkelte, csak óvatosan, mert sok baleset történt már itt, illetve vizet vigyünk magunkkal, nehogy kiszáradjunk. Nem mondom, leesett az állunk mikor ezt meghallottunk, ugyanis éppen csak szürkület volt és még a sziklát körülvevő kerítés kapuját sem nyitották ki. :) Persze erre nem kellett sokat várni, mert mire a túravezető ellátott minket jó tanácsokkal, addigra ki is nyitottak, és persze rajtunk kívül nem volt senki még ott.

Az első szakasza a sziklának igen húzós, ugyanis egy meredek domboldal az egész, amely irtó kemény és viszonylag sima felületű kőből állt. Nehéz volt haladni rajta, mert mindig attól féltem, hogy most fogok megcsúszni, és mint a rajzfilmekben szokott lenni, visszaesni a szikla aljára és kezdeni mindent elölről. Azért szerencsésen elértük azt a szakaszt, ahol már középen egy lánckötél van kifeszítve és ebbe kapaszkodva azért biztonságosabb a mászás. Ekkor még mindig meglehetősen sötét volt, de már azt hittük, hogy a szikla tetejét látjuk a kötélzet végén. A terep itt már igen nehéz volt, mert nagyon meredek a szikla és a kötél egy idő után már nem a biztonságérzetet szolgálta, hanem azt, hogy fel tudjuk húzni magunkat rajta. Bevallom én ennek a kötélzetnek a közepe táján feladtam az egészet és leültem gondolkodni, hogy jobb lenne inkább learaszolni innen, mint felkúszni még egyszer ennyit. Eddigre már jöttek mások is, és mint a verebek sorban, leültünk a kötél mentén pihenni. Láttam, hogy nálam jóval idősebbek nem adják fel a mászást és ez új erőt adott nekem ahhoz, hogy már csak büszkeségből is felmenjek a tetejére. A gond csak az volt, hogy a nálam lévő vizestáska leszakadt így kézben kellett azt hozni, mely nehezítette a mászást. Sikeresen felértem a kötélzet végére és ekkor láttam csalódottan, hogy ez még csak egy része volt a sziklának, mert innen menni kell ám tovább, ha valaki a csúcsot akarja meghódítani. Itt viszont kellemesen lehetett pihenni egyet, mert vízszintes volt a terep. Ezután következett egy olyan rész, amely egy szinten függőleges fallal indult. Itt szerencsére egy angol bácsi segített nekem úgy, hogy feldobtam neki a vizestáskámat, így én két kézzel fel tudtam húzni magamat a falon. Eggyel nem ment volna az biztos. Az ezután következő rész már könnyebb volt, még vagy két ilyen szinte függőleges faltól eltekintve az ember már inkább lazábban sétálgatott le s fel a sziklákon. Az út ki volt jelölve, amiről nem volt tanácsos letérni.

Itt már szinte a szikla tetején a táj csodás volt, egész messze el lehetett látni, igaz csak egyetlen dolgot lehetett megfigyelni és az az Olgas volt a többi lapos táj, néhány növénnyel és kengurumentesen. A szikla tetejét egy kővel jelzik, melyen réztábla van, azon pedig bejelölve, hogy merre mi látható. De ez olyan szinten, hogy arra van New York. :) Nekem sajnos nem sikerült felérni a napfelkeltére, de a többieknek igen, de így is csodás volt. Az Ayers teteje, ahol a cél volt, és egyben legmagasabb pontja 865 m, szóval volt egy kis szintemelkedés mászáskor. Jó érzés volt felérni, mert a táj csodás volt onnan és mert elmondhatom magamról, hogy megmásztam. I climbed the Ayers Rock! Ilyen feliratú pólót is lehet ám kapni a szuveníreseknél, mi nem vettünk azért. :) Lefelé azonban húzósabb volt, mint fel, mert csak egy kis megcsúszás és hoplá kész a baleset. Nem is értem, hogy egyesek mezítláb hogyan voltak képesek megmászni. A víz kellett, igaz fél liter elég fejenként, persze nálunk 1,5 volt. Csak a súly kedvéért. Mikor leértünk volt egy kis időnk az indulásig, így megnéztük a szikla oldalában lévő barlangokat, amiben rajzok voltak. Többiek, míg mi másztunk a sziklát járták körbe és itt-ott láttak ők is ilyen barlangokat igaz használati tárgyakkal együtt. Utána közösen mindenki a túravezetővel együtt a legfontosabb helyeket néztük meg, ami szintén barlangok voltak.

Az egyiknél volt egy kis tavacska is, kár hogy nem lehetett benne lubickolni. Sok érdekes dolgot is mesélt nekünk a túravezető, többek között azt, hogy az aboriginálok már nem laknak itt a szikla közelében, hanem már a városokban áramlottak be, vagy pedig a semmi közepén kunyhókban élnek, de már nem vadásznak bumeránggal, meg nem gyűjtögetnek úgy, mint régen. [Nomeghogy abogirinal felesége lehessen vkinek, ahhoz fel kell egy metszőfogát áldoznia, brrr :o)] Azért laknak a sivatagban az őslakosok, mert a számukra oly rettentő civilizáció beszorította ide őket. Minden barlangrajz egy történetet mesél el, mely egyben térkép is. Sajnos az idők során az idelátogató turisták belerajzoltak ezekbe, mert úgy gondolták hogy az vicces. A sivatag errefelé igen száraz, hiszen tavaly februárig nem esett az elmúlt 10 évben semmi csapadék. Régebben egyébként állítólag itt volt tenger, amely később visszahúzódott. A szikla mára már csak szenthely maradt, melyet ma is igen nagyon őriznek, és vannak olyan részei is, melyet nem lehet fotózni emiatt.

A szikla megtekintése után visszatértünk a sátortáborba, hogy egy gyors ebédet leküldjünk, illetve összepakoljunk. A készülődés közben egy nagy gyík jelent meg a táborban, különösen nem zavartatta magát. Hangyabolyokat fosztogatott és zöldes sárgás színe volt, de mindenki örült, mert így már akkor vadon is láttunk ilyet.
A pakolás után utunkat egy másik sátortábor felé vettük. Útközben megálltunk egy helyen, hogy fát gyűjtsünk az esti tábortűzhöz. A nap melegen sütött, 38 fok volt és sehol egy állat, pár elütött kengurut leszámítva. Több gyíkot se láttunk, pedig én szerettem volna egy Thorny Devil-t megnézni, ami állítólag az út mentén sütkérezik.

Az új táborunk jobb volt az előzőnél, egy tevefarm közelében volt, ahol voltak még kis 4 kerekű mopedek is, amivel lehetett száguldozni, ha valaki akart. Lehetett menni helikopterrel is a környéket megnézni felülről, ugyanis a Kings Kanyon szomszédságában szálltunk meg [Ezt én meg is teszteltem, s tudom ajánlani mindenkinek. Szép felülről a kanyon, a szaladgáló vadlovak/vadtevék…]. Volt itt is tusoló és extraként egy medence is, amit ki is próbáltunk, igaz tele volt.
A napközben begyűjtött fából szép nagy tábortűz kerekedett, melyben a csirkevacsi is gyorsan elkészült. Utána volt nagy beszélgetés a tűz körül.
A sivatagban szépen este másznak elő az állatok. Volt mindenféle bogár, bot- és imátkozósáska, ott repkedett az ember feje előtt, persze leginkább a fényre mentek. Szóval aki nem bírja a bogarakat az ne menjen sátrazni ide.

A legnagyobb kaland mégis az volt, hogy az ember bejusson a wc-re. Ugyanis mivel ez egy kőépület volt és egész este ki volt világítva, így mindenféle bogár itt gyűlt össze. Volt egy halom tücsökszerű, melyek a földben élnek, ezek tucatszám ott cikáztak az ember előtt, megakadályozva a bejutást. Aztán jó pár méretes pók és sáska. Legnagyobb “élmény” az volt, mikor sikerült egy fülkében lennem két botsáskával, egy imátkozóval, három nagy pókkal és egy pici skorpióval, mindeközben ezek a tücsökszerű izék ki-be szaladtak az ajtó alatt, így nem mondom, hogy nyugodtan végeztem dolgomat. :)
Az este koronája az volt, hogy a sátorba bejutott egy kisegér és néha visszatért, de aztán átment anyuék sátrába is vendégeskedni.

Kings Kanyon és Alice Springs

2001.02.21.

Ismét jó korán keltünk, hogy a napfelkeltét elkapjuk. Csatlakoztunk a másik csoporthoz, mert velük kell hazamennünk, mivel a saját csoportunk több napra jött, mint mi. A napfelkeltét viszont sajnos lekéstük, mivel az új csoportunk nem volt annyira szorgos, mint az előző, és eltetvészkedték a reggelt. Azért amit még is láttunk a Kings Kanyonban az szép volt. Csillogott a nap reggeli fényében.

Kinéztük az útvonalat, ami 5,3 km volt és 3,5 óra, mivel a terep igen nehéz volt és sokszor le-felmentünk. Első lépésként egy meredek sziklamászás jött, utána kicsit lankásabb rész. Mindenhonnan remek kilátás nyílt a többi sziklára és arra a pár növényre, ami ott volt. A sziklamászást egy kis fürdés szakította félbe, mivel volt egy tavacska ott. Itt pár kacsa úszkált az emberek között, meg egy gyík is. A tóból ki is lehetett mászni a túlsó végén és utána jött az igazi izgi, ugyanis mezítláb a csapat egy része nekivágott ténylegesen sziklát mászni, hogy egy párkányra kiülhessünk. Kissé félelmetes volt, ugyanis csak lábujjhegyen lehetett menni és közben kapaszkodni kellett, mert alattunk már csak a szakadék volt. De a táj, ami a párkányról tárult elénk csodálatos volt és megérte ezt a kis kockázatot. [Felejthetetlen látvány. A kanyon kezdeténél voltunk, s innen be lehetett látni szinte az egészet, gyönyörű (megéri azt a kis izgalmas párkányon zsonglőrködést).]

A tó vize kellemes hűvös volt, ami igen jól jött, mert már forró volt a nap, annak ellenére, hogy csak délelőtt volt. A tavat elhagyva következett még egy kis mászás, meg egy ismerkedés egy brisbane-i bácsival, aki szintén itt túrázgatott a feleségével, jobb dolga nem lévén. :) Az egész út végül is 6:15-től 11-ig tartott, és rettentő szép volt a táj, ami a kanyonban tárult elénk.
A kanyont elhagyva visszatértünk a táborba, ahol összeszedtük a dolgainkat és bevágtunk egy ebédet. Ennél a csapatnál az étkezés igényesebben zajlott, mint az előzőnél, ugyanis itt volt asztalterítő és ebédfelelős is, ami minket meglepett. :)
Ezek után utunk haza, Alice Springs-be tartott, jó hosszú kocsikázással együtt. Az úton sok gyík sütkérezett, aminek következménye az volt, hogy jó nagyokat fékezett a sofőr és elég ügyes volt, ugyanis egyet sem gázoltunk el.

Megérkeztünk délután 6-ra a szállóba, Alice Springs-be, 460 km volt a hátunk mögött a mai nap, és 1300 km a 3 nap alatt, és úgy összességében már a két hét alatt mentünk vagy 6000 km-t. Kissé kifáradtunk a sok autózástól és koránkeléstől, de megérte a túra a sivatagban és nagyon jó volt, hogy csoporttal mentünk, mert így nem nekünk kellett vezetni, mert az nagyon nehéz lett volna, főleg ilyen melegben. Ezek után már csak egy kis lubickolásra maradt erőnk a szálló medencéjében és egy nagy szunya a légkondis szobában, rendes ágyakon.

LINKEK: Alice Springs