Kb. mint Nyugat-Európában. Nem, nem mint Amerikában. Ezt az országot nem a zarándok atyák alapították, szent himnusszal az ajkukon, hanem azok, akik feltörték a sekrestyét a perselypénzért. Ausztrália kezdetben – és még jó sokáig – fegyenctelep volt, az ilyen helyekre oly nagyon jellemző mellbevágó nyíltsággal, faragatlansággal, szókimondással. Az álszentség nem tudott gyökeret verni, na.

Őszinte vallásos buzgóságnak sincs semmi akadálya. Ez a nép hajlandó a szent emberekre kellő borzongással felnézni. Az angolok anglikánok, az írek katolikusok, a többiek az minden egyéb: zsidó, szikh, kopt, buddhista, bahaj, kao-dao, tao, és muszlim. A többi most nem jut eszembe.

A hit, a vallás szigorúan magánügy. Sem a munkáltatók sem az állam nem vehet ilyen szempontokat figyelembe a munka- vagy a hivatalvállalásnál. Nem is teszik.

Réka, Brisbane 2004

Hihetetlen módon hiányzott, hogy valahol részt vegyek egy böjti, most már csak nagyheti sorozatban. Eddig minden évben csináltunk valamit, és már elkezdtem sajnálkozni, hogy mi lesz idén. Otthonról hallottam a híreket Barbi remek nagycsütörtök előesti lamentációjáról, meg arról, hogy otthon mi mindent csinálnak Balázsék a gyülekezetben. Lamentáció, passió, úrvacsora, húsvét hajnal. Mindez nagyon fárasztó tud lenni, de kit érdekel az olyankor, mikor benne vagyunk? Itt pedig minden sivár. Gondoltam eddig az estéig.

A Szent András evangélikus templomról annyit tudtunk csak, hogy tradicionális énekeket énekelnek inkább. Gondoltuk, kipróbáljuk, mit jelent mindez. A templom bejáratánál kaptunk liturgikus füzetet a szent három napról. Az istentisztelet kezdése előtt annyi időm volt átfutni, hogy lássam, ez a három nap nagycsütörtök, nagypéntek és húsvét vasárnap. Az is feltűnt, hogy gregorián írásmóddal láttam benne kottákat, és hogy rengeteg válaszolgatós rész van benne. Teljesen tisztán követhető volt minden, előírásszerűen következett minden rész egymás után.

Az istentiszteleten otthon éreztem magam, mert minden pontját ismertem, tudtam, mi miért történik. Kezdés intoritus zsoltárral, a lelkész és gyülekezet felelgetése. Majd bűnvallás, ahogy otthon most akarják bevezetni, a feloldozásra, aki akart, kiment a lelkész elé, hogy egyéni feloldozást kapjon. (Valahol a kora középkori római liturgia maradványa, amikor nagycsütörtökön a nyilvános bűnösöknek, akik zsákruháikban végigvonultak a lateráni bazilikán, a pápa feloldozást adott.) A Kyrie latinul-angolul, Gloria angolul felelgetve, három olvasmány, amiből kettőt gyülekezeti tag olvasott fel, köztük valamilyen zene (kórus vagy gyülekezeti ének), utána evangélium, az utolsó vacsora a lábmosással, majd a kántor szólóéneke. A kántor nem egyenlő az orgonistával, az orgonista az orgonánál ült, a kántor pedig a gyülekezettel szemben, a felolvasóállványnál énekelt. Más kérdés, hogy mit. Valami modern darab lehetett, mert nem igazán értettem sem a szerkezetét, sem a dallamát, de a szövege benne volt a kis füzetben, így mindenki követhette azt. Ez a kis füzet egyébként kitűnő segédletnek bizonyult, egyet el is hoztam magammal tanulmányozni. Rengeteg gyakorlati megjegyzés is szerepel benne, ami az istentisztelet zökkenőmentes lebonyolítását segíti elő. A níceai hitvallást követte a prédikáció, ami után az úrvacsorai rész következett a maga jól ismert rendjével. A lelkész nagyon szimpatikus férfi, és az éneklendő részeket (prefáció, Mi atyánk, szereztetési igék, békeköszöntés) kissé hamiskásan, de elénekelte, a gyülekezet pedig profin válaszolt egy-egy mondattal, félmondattal, ami arra enged következtetni, hogy mindig így csinálják. Ez egy igen ősi tradíció, annyira, hogy nálunk, Magyarországon már teljesen elfelejtették, és újabb tradíciókra hivatkozva érvelnek a felelevenítése ellen. (“Túl katolikusos.”) Az úrvacsoraosztásban egy másik, idősebb lelkész és pár, fehér ruhába öltözött, egyébként civil ember segített a lelkésznek. A communio után eredetileg befejeződne az istentisztelet, de most, nagycsütörtök lévén, nem így történt. Az idősebb lelkész a felolvasóállványtól olvasta a 22. és a 88. zsoltárt, miközben az oltárt a lelkész és a segítői lepakolták, vagyis oltárt fosztottak, s a templomot pedig szép fokozatosan elsötétítették. Egy kisfiú sétált az oltárnál, és fokozatosan oltotta el a gyertyákat, legvégén a húsvéti gyertyát. Ezzel vége lett nagypéntek előestéjének is.

Az istentisztelet végén Krisztián már ott várt bennünket a templom előtt, és meghívtuk Aprilt és Jennyt egy vacsorára. Többnyire ők főztek, és sokat beszélgettünk, viccelődtünk.

Nagypéntek reggel 10-re mentünk ugyanabba a templomba, ahol tegnap jártunk. (Ismét két bekezdés szakszöveg következik.) Négy dolgot adnak mindenki kezébe az ajtónál, mint tegnap is. Egy énekeskönyvet és a kiegészítőjét, egy füzetet benne a három nap részletes liturgiája, és egy gyülekezeti hírlevelet az igékkel, énekszámokkal és sok a gyülekezet életében fontos részlettel. Ez a nagypénteki istentisztelet végig próza volt, kivéve a gyülekezeti énekeket. A prózai részekben pedig rengeteg felelgetés, tulajdonképpen a zene nélküliség megvalósítása a passiói liturgiában. Az introitust megint váltva mondta a gyülekezet két része. Nem volt Kyrie, Gloria, hanem rögtön a három olvasmány következett, amelyek közül a harmadik a passió felolvasása volt János evangéliuma alapján. Minden zene nélkül, csak a gyülekezet énekét kísérte orgona. Az általános imádság után következett az keresztimádás, illetve pontosabban Krisztus imádása a kereszten. A gyülekezet állva énekelt egy gyülekezeti éneket, amely a keresztről szólt, és eközben követte tekintetével a kereszt behozatalát az oltár felé, vagyis a kereszt menetét. Az oltár előtt a lelkész átvette a keresztet a segítőtől, és felemelve imádásra szólította fel a gyülekezetet. Nagyon odaillő volt. Aztán felelgetős imádság, majd gyónás, feloldozás és az úrvacsora következett. Az úrvacsorai énekek is mind zene nélkül, prózában szólatak meg, eme kivételes alkalomkor. A csend uralta a mai istentiszteletet. Nagyon olyan volt, amit már ideálisnak lehet nevezni. Folytatás vasárnap. Már előre elolvastam a liturgiát, hogy lesz húsvéti gyertya behozatal, csak hát már verőfényes nappal, de a kis füzetben megjegyzik, hogy ez általában még sötétben történt. Tanítják a népet.

Eszti, Sydney 2007

Elkezdtem aktívan tenni annak érdekében, hogy életem egy kicsit kizökkenjen a megszokott kerékvágásból, és olyan helyre mentem el, ahová Magyarországon soha nem jutott volna eszembe. Nevezetesen a Jeshivába. Aki nem ismerős a zsidó vallásban, annak elárulom, hogy a Jeshiva a lehető legvallásosabb embereket tömöríti, nem csak zsinagógául szolgál, hanem a férfiak oda járnak vitatkozni a tóráról, annak tanításairól. Kvázi iskolaként is működik. Lubavicsiak-ként is szokták emlegetni a Jeshivába járó zsidókat.

Persze nem magamtól jutott eszembe, de nem mondtam rá nemet, otthon meg kapásból elutasítottam volna a meghívást. Kevés számú barátnőim egyike kedd reggel felhívott, hogy van-e kedvem elmenni vele este a Jeshivába, mert Savuot van, a tóraadás ünnepe. Kicsit meghökkentem, de mondtam, hogy miért is ne. De mondtam, hogy nadrág van rajtam, s nem tudok már hazamenni átöltözni. Mondta, hogy nem baj, senki nem fog kinézni engem akkor sem, ha nem szoknyát viselek. Hát találkoztunk, s elsétáltunk Bondi Junctiontől a Flood Street-i Jeshiváig. Ez egy nagyjából 15 perces séta, de ugye ünnepkor nem használunk autót, buszt vagy bármely más hasonló eszközt. Nem írunk, nem cipelünk, nem gyújtunk villanyt, nem nézünk TV-t, nem telefonálunk, egyáltalán nem hozunk semmilyen elektromos kütyüt működésbe, még a gyalogátkelő melletti gombot sem nyomjuk meg, hogy hamarabb váltson zöldre a lámpa.

Tehát elérkeztünk a Jeshivához. Bementünk és nem a megszokott zsinagóga látványa tárult elém. Volt egy leválasztott terem két külön ajtóval, amiken nem lehet átlátni. Egyik a férfiak, másik a nők részébe nyílik. A két rész bent is el volt választva egy fallal, ami a férfiak oldalán tükör, a nők oldalán meg átlátszik. A férfiak oldalán tóraszekrény, oltár, imapadok, a nők részén asztalok székekkel. A férjezett nők kivétel nélkül parókában. Az imádság után nem sokkal elindultunk kifelé. Tőlünk többen is megkérdezték, hogy van-e hol elköltenünk az ünnepi vacsorát, mert ha senkihez nem vagyunk hivatalosak, akkor eltölthetjük náluk az estét. Mi a rabbihoz mentünk. A rabbi gyerekeivel együtt 22-en ültünk az asztalnál. Fiatal még a rabbi, három gyereke van eddig, egy olyan négyévesforma, egy három éves körüli, meg egy alig pár hónapos babóca. Mivel ennyire vallásos közösség tagja, s ráadásul a rabbija, ezért lesz még neki legalább 3-4, ennyire vallásos embereknél nem ritka a 7-10 gyerek. Egész rosszul kezdtem érezni magam, hogy nekem csak egyszem kisöcsém van :)

Persze a házban minden ajtófélfán mezüze volt. (http://www.zsido.hu/vallas/szimbol.htm ezen a linken a 3. pont alatt elolvashatjátok, mi ez, nekem nem volt idegem ilyen jól összefoglalni) Vacsora előtt pedig rituálisan kezet kellett mosni, tehát az erre használatos edénykébe vizet kellett tölteni, jobb kézbe fogni, majd áttenni a balba és háromszor önteni a jobb kézre, majd vissza a jobba, s háromszor önteni a balra, s kéztörlés közben áldást mondani. Ezek után mindenki visszaült a helyére, s addig tilos volt megszólalni, míg a challa-ra el nem hangzott az áldás s a házigazdánk el nem kezdte szétosztani. Challa az az ünnepi kalács, kettő kell belőle. (Ha sokan vagyunk lehet több is) A kalács mellé volt több különféle “kenőcs”, amit rá lehetett kenni. Nekem volt, ami ízlett, volt, ami nem. Kérdezte a barátnőm, hogy a kaviárt és a lazacot szeretem-e. Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta, hogy az oroszoknál főleg az van. Mire én közöltem vele, hogy akkor legközelebb az oroszokhoz megyünk :) Az est hátralévő részében annyi különféle ételt kaptunk, hogy meg se bírtam jegyezni. S hihetetlenül sok is volt. Az rendben van, hogy a rabbinénak egy hadseregre kellett főznie, de ez két hadseregnek is elég lett volna. Az est folyamán a kicsik állandóan tettek-vettek, az egyikük még a rádiót is bekapcsolta :) Aztán meg odafutott a zongorához, bebújt az azt letakaró terítő alá, felnyitotta, s elkezdett klimpírozni rajta :) Ekkor megkérdezte az apja tőle, hogy énekeljünk-e. Erre ő lelkesen azt válaszolta, hogy igen. S mikor elénekeltünk egy dalt, akkor közölte, hogy “de ne ezt” :)

Ez mind kedden történt velem. A mai napom is le fogom írni, amit szintén a Jeshivásokkal töltöttem, de túl sok lenne a kettő egy hozzászólásba.

Tehát csütörtökön is elmentem a Jeshivába, 11-re. Naná, hogy eltévedtem, pedig még jó megállóban is szálltam le. Dehát nem is én lettem volna, ha elsőre odatalálok :) Mindenesetre mikor már kibolyongtam magam, s a városházán szerzett térkép sem segített rajtam (mert az utca, amit kerestem ugyan rajta volt a térképen, de én nem voltam rajta :) vagyis az utca, amiben én tartózkodtam még pont nem volt rajta a térképen), akkor mint egy mentőövet láttam meg egy szép szál zsidó legényt szakállal, pajesszal, hatalmas kalapban és kaftánban :) Gondoltam ő is biztosan oda igyekszik, mint én, hát követtem, s kb. 3 percen belül meg is érkeztem. S ekkor jöttem rá, hogy ahelyett, hogy hátrafele indultam, előre kellett volna.

Persze barátnőm még sehol, így leültem a leghátsó sorba és hallgattam az imádságot. Úgy 10 perc után odajött hozzám egy nagyon kedves hölgy, megkérdezte, kérek-e angol nyelvű imakönyvet, hogy tudjam követni az imádságot. Mondtam, hogy igen, s kerített is nekem egyet. Aztán beszélgettünk egy kicsit, ő Melbourne-ből jött fel az ünnepre, mert most született az egyik fiának a gyereke. Amúgy hét gyereke van és csak 2 él Ausztráliában. Kérdezte, van-e hova mennem ebédelni. Mondtam, hogy ha jön a barátnőm, akkor vele megyek, ha nem, akkor nincs. Erre mondta, hogy ha nem jön, akkor csatlakozzam hozzájuk. Megköszöntem neki, de aztán befutott a barátnőm. Az imádság egy része alatt ki kellett mennem, mert mázkir alatt csak azoknak szabad bent lenniük, akiknek már nem él valamelyik szülőjük, vagy egyik sem. Én szerencsés vagyok, nekem még élnek, s örömmel távoztam a teremből az imádság időtartamára.

Mikor vége lett az Istentiszteletnek, akkor elvonultunk valakihez ebédelni. Rituális kézmosás után álás a Challa-ra, majd étkezés. Volt vagy 10 féle mártás a Challa-hoz, volt cékla, egy egész lazac és egy tökpite. Ezt követte a tökleves, majd legalább 8 különféle hús köretekkel. A végén pedig fagylalt és gyümölcs. A fagylalt persze tejmentes volt, a kóser szabályai miatt. Közben meg sokat beszélgettünk. Kb. 15-20an voltunk, s úgy elment az idő, hogy fel sem tűnt. Étkezés alatt bölcselkedés, étkezés után imádkozás volt, s mikor mindennek vége volt, barátnőm megkérdezte, sietek-e, mert ha nem, akkor felmehetnék hozzá.

Nem siettem, így elsétáltunk hozzá, felmentünk a negyedikre lépcsőn, s nyitva hagytuk a lakásának az ajtaját, hogy a folyosó fénye valamennyire világosságot csináljon bent is, mert villanyt az ünnep kimeneteléig ugye nem gyújtunk. Megnézte, mikor megy ki az ünnep, s még 10 perc volt addig. Erre felnézett az égre, hogy van-e már három csillag. Mert ha már 3 csillag fent van az égen, akkor az azt jelenti, hogy az ünnep kiment, független az előre leírt időponttól. Az csak akkorra irányadó, ha felhős az ég és nem látszanak a csillagok. Miután már volt 3 csillag, felgyújtottuk a villanyokat, s ő elimádkozta az ünnep végén szokásos imádságot. Meggyújtott egy nagyon érdekes gyertyát. Azelőtt ilyet még sosem láttam. Én csak a szombat bejövetelét láttam eddig, kimenetelét soha. Azért mondok szombatot, mert az minden héten bejövő és kimenő ünnep, s a kimenetele azonos az összes többi ünnep kimenetelével, csak szombaton a mozdulatokhoz más imádságok tartoznak. Tehát a gyertyának csavart volt a szára, mint a fonott kalács, s 5 kanóc volt a végén. Ezt meggyújtotta, majd a kezébe vett egy csésze teát, emelgette egyiket, majd másikat, közben imádkozott. Mikor olyan rész következett az imádságban, amit együtt kell mondani, ott utána mondtam mindent, én ugye nem tudok héberül. Majd lapoztam az imakönyvben, ő tovább emelgette a gyertyát és a poharat, majd letette a poharat, s megdörzsölt egy előre odakészített illatos fűszernövényt s megszagolta az ujját. Nekem is meg kellett cselekednem ugyanezt. Ezt követően pedig meg kellett néznünk, hogyan csillog a körmünk a gyertyafényben, s utána leöntötte a gyertyát a teával. Elfújni nem lehet, mert a gyertya elfújása olyan, mintha egy lelket ölnél meg. S ezzel ki is ment az ünnep. Majd rájött, hogy véletlen a szombatit imádkozta a Savuoszi helyett, de csak nevettünk rajta egyet.

Még dumáltunk egy kicsit, kaptam pár könyvet tőle meg elküldött néhány linket a zsidósággal kapcsolatban, s aztán elindultam, hogy időben hazaérjek, ő meg lekísért a vonatállomásra.