“Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton”
(Radnóti: Nem tudhatom…)

A Magyarországról küldött kérdésekből világosan kitetszik az a feltételezés, hogy Ausztráliában egy egyértelműen ausztrál nép él, amelybe az egy szál bőrönddel megérkező magyarnak be kell illeszkednie, ha a fene fenét eszik is. A valóság sokkal árnyaltabb. Ez itt egy összetett bevándorló-társadalom. Nem egy elenyésző kisebbség olvad be, mindenét feladva, egy elsöprő és egységes többségbe, hanem a legkülönfélébb hátterű, származású, anyanyelvű bevándorlók állnak össze egy vadonatúj nemzetté.

A bevándorlásnak sokkal nagyobb szerepe van az ország életében, mint pl. a jelenkori USA-ban. Itt még mindig kevés az ember. Ausztrália területe kb. ugyanakkora, mint az USA-é Alaszka nélkül, de a lakossága csak 20 millió (2023-ban 25,7 millió). A külső forrásokra támaszkodó növekedés gazdaságilag szükségszerű, ezt nagyon kevesen vitatják.

A magyarországi hiedelmekkel ellentétben, a bevándorlás nem valami titokzatos, csak a tűzhöz közel lévők számára ismert dolog, hanem, akárcsak az ausztrál politika többi része, teljesen nyílt, nyilvános, megvitatható és jó hangosan meg is vitatott kérdés, gyakori téma a tv-híradóban vagy a napilapokban.
Nagyon sok mindennel egyetértek, sőt sok mindent én is így érzek, habár sok esetben te sokkal jobban fejezted ki. – írja Jutka Melbourne-ből.
Jutkáról azt kell tudnunk, hogy 56-ban még egészen fiatal lányként disszidált a szüleivel együtt. Bár életkorban közel van hozzám, bevándorló-generációban számítva nagyon is távol.

Romper Stomper

A népesség elsősorban európai eredetű, az ázsiaiak csupán 4 és fél százaléknyian vannak. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Magyarországról frissen érkezettek milyen magától értetődő rasszizmussal tekintenek a “színvak” bevándorlási politika eredményére. – Mit keres itt ez a sok kínai? Hát nincsenek korlátok? – kérdezte egy felháborodott hangú hölgy, mindjárt a telefonos bemutatkozás kezdetén.

Ausztrália egyike a világ legtoleránsabb országainak. A multikulturalizmus általánosan elfogadott, a parlamentben képviselt mindhárom  nagy párt által valóban gyakorolt politika. Nincs rasszizmus, és valóban nem létezik semmiféle hátrányos megkülönböztetés.
– Ezt még mindig elhiszed? Lehetséges, hogy, a világgal összehasonlítva, nem vagyunk nagyon rasszisták (és az is igaz hogy nincs “official” rasszizmus), de nagyon messze vagyunk a toleránsságtól. Az a nagy büdös helyzet, hogy az átlag ausztrál, regardless [attól függetlenül] hogy mit vall be nyilvánosan, egy xenephobe. Ezért szerették annyian a Pauline Hansont, és igen, sokan szerették, habár ezt sem vallotta mind be nyilvánosan, mert ő azt mondta ki hangosan, amit ők nem mertek, csak közeli családi, baráti körben kimondani. Nekem az tetszik legjobban, amikor egy feltűnően nem angolszász nevű alak dumál a külföldiek ellen. –

A Romper Stomper c. ausztrál film – amelyben bőrfejűek Ázsiából érkezett bevándorlókat vernek – bemutatója után Victoria miniszterelnöke felháborodottan nyilatkozta a tévének, hogy: – Igen, vannak rasszista feliratok Melbourne utcáin. Mindegyiket a Romper Stomper forgatócsoportja hagyta hátra. –

Beolvadási kényszer sincs. Ez nem Európa. Az ozzi nép még alig múlt kétszáz éves, még nem felnőtt, érzelmileg és jogilag még mindig nem szakadt le “Anglia mamától”, úgy viselkedik, mint egy kisebbrendűségi érzésektől gyötört kamasz. Az ilyen nép nem is lenne képes arra, hogy nagy történelmi múltú, több százezres nagyságrendű bevándorló-közösségeket csak úgy ukk-mukk-fukk beolvadásra kényszerítsen.

49-es ismerősöm meséli, hogy nem sokkal az ideérkezésük után a sydney-i villamoson utazott a barátjával, aki szintén jól megtermett, kisportolt fiatalember volt akkoriban. Magyarul beszélgettek egymás között. A harmadik utas a kocsiban, egy kis ozzi emberke, rájuk szólt: “Speak English!” [Beszéljenek angolul!]. Rá se hederítettek, folytatták a társalgást magyarul. Az útitársuk meg csak nem hagyta abba, egyre mérgesebben kiabált: “Speak English! Don’t you hear me? Speak bloody English!” [Beszéljenek angolul! Nem hallják? Beszéljenek angolul, a francba!]. Erre egyikük megragadta és kidobta a robogó villamosból.

Ma egy ilyen jelenet elképzelhetetlen. Először is: nincs villamos Sydneyben. És a villamoson kívül valami más is megváltozott. Legalább olyan nagymértékben, mint a főutca, amikor felszedték a síneket. Az előbbi történetben szereplő, kulturális és nyelvi beolvasztásra oly vakmerően elszánt emberkének az unokája ma az adója egy részét arra áldozza, hogy a bevándorlók gyerekei az óhaza nyelvét tanulják az állami iskolában. Egy másik részét pedig arra, hogy külföldi tévéhíradókat – immár magyart is – mutassanak be az állami tévében.

Nézzük, mit szól ehhez Jutka:

Még ma is találni ‘törzs-ausztrált’, aki ‘wogozik’ [kb. “jöttmentezik”], ha nem is “in public” [nyilvánosan], mert még azok is tudjak, hogy az nem P.C. [“politikailag korrekt”]. Ezek azok, akik épp ezen vannak felháborodva, hogy nehéz egyes helyeken “igazi” ausztrált találni, és meg ma is hallod, hogy “why don’t they learn to speak Australian?” [“Miért nem tanulnak meg ausztrálul?”] Igaz, halkabban mint régebben, de hallod. Nekem is vannak ismerőseim, nem is olyan öregek, sőt jó néhány fiatalabb, mint én, akik, úgy kezdve a mondatot, hogy “I don’t have anything against wogs, but…” [“Nekem nincs semmi bajom a jöttmentekkel, de . . . “] elmesélik, hogy minden bajuk attól van, hogy az ország “is taken over” [“megszállták”]. Igaz, a ‘wog’ változik, valaha főleg az olaszokat, görögöket utálták, manapság az ázsiaiakat. És persze most az arabokat, arról ne is beszéljünk, hogy az antiszemitizmus is még mindig megtalálható. De az a típus, aki szeret mást hibáztatni minden bajáért, az mindig xenophobe [idegengyűlölő] volt és marad. Különben, igenis az arab kifogásolja a vietnámit, stb. Ők is xenephobok. Mint ahogy mondtad, hogy a magyarok kifogásolták a sok kínait.
Hmmm, lehet, hogy Jutka olyan magyarokról beszél, mint pl. Fisherman, aki ilyen kerek-perec módon mondta ki ami a szívét nyomta?
– A sok lusta tetű roma indiai-pandzsábi, no meg a kínai görények, mint a sáskák elárasztották a nagyvárosokat, csak szigorral lehetett megfékezni őket. De még ez sem elég, a sok féreg, aki bejutott, persze próbálkozik family, spouse [családegyesítés, házasság] és egyebek alapján még pár száz cigányt bevinni, hisz nagy a család. Szóval nincs kivétel. Ennyit a rasszizmusról. Igenis utálom azokat a férgeket, mert lusták, mindent olcsón akarnak venni, adni viszont csak szart és azt is drágán. Ja, és nem érdekel hogy szegény ország, stb. A süketelést hagyjuk. Nyilván az, hiszen senki nem dolgozik. Na ennyit erről, én kicsit elkalandoztam. –

A második világháborút követő, és még ma is tartó, nagymértékű bevándorlás egy érdekes, sokszínű társadalmat alakított itt ki. A népesség közel negyede nem ezen a kontinensen született (2023-ban már a 30%-a). Egy további 17%-a pedig külföldön születettek leszármazottja. A lakosság közel fele új bevándorló vagy új bevándorlók gyereke. Az egymilliós olasz és a hasonló nagyságú görög, a több százezres kínai, orosz, német, balti, máltai, lengyel, jugoszláv, vietnami népesség már a számánál fogva is jelentős társadalom- és kultúraformáló tényező. Ozzi kollégám mondja, hogy régebben azzal szórakoztak a családi sétáik során, hogy megpróbálták eltalálni, hogy a tömegben ki a bevándorló. Manapság Sydneyben azt kell találgatni, hogy a tömegben ki az ozzi.

Nem csak azokat kell bevándorlónak számítanunk, akik saját maguk érkeztek ide, hanem azokat az itt született gyerekeket is, akik a szüleik kultúrájával még szoros kapcsolatot tartanak. Az a görög, aki a világ második legnagyobb görög városában, Melbourne-ben született, a görög-keleti egyház iskoláiba járt, otthon görög nyelvű helyi rádióműsort hallgatott, görög videót és tévét nézett, görög klubba járt néptáncot tanulni, annak az azonosságtudata nyilván más, mint azé a szintén ízig-vérig ausztrál munkatársáé, aki ugyanezt a sydney-i makedónok között csinálta.

A változás egyik érdekes és jellemző jele, hogy az ozzi nép is bevándorlónak tartja magát, csak éppen olyannak, amelyik elsőnek alapított itt európai gyarmatot és számbelileg ma is meghatározó szerepet játszik. Még azt sem mondják, hogy ők vannak itt legrégebben, már csak azért sem, mert a bennszülöttek jöttek ide legelőször. Tulajdonképpen ők is bevándorlók, az ördögbe is! Legalább negyvenezer éve itt vannak, de bizony ők is csak úgy jöttek, mint az összes többi.

Miért jöttél ide?

Ez kérdést köpi szembe a Nyugat-Európában élő magyart. Ausztráliában ilyet nem kérdeznek, mert nincs értelme. Nyilván azért jöttem ide, amiért a kérdező vagy a kérdező szépapja. Egy jobb életért. Mindannyian jöttünk. Mikor egy ismert politikus ezt úgy fogalmazta meg, hogy “Külön hajókon érkeztünk, de ma egy hajóban evezünk.”, akkor a hallgatóság beletapsolt a beszédébe. Egyformán mélyek még a gyökereink is, csak meg kell egy kicsit piszkálni őket. Kínai szomszédom teljes joggal tekintheti a 150 évvel ezelőtt, a viktóriai aranyláz idején érkezett kínaiakat elődeinek. Még akkor is, ha a vérségi kapcsolat nincs meg – habár, ki tudja? -, de a történelmi-kulturális bizonyosan megvan.

Magyar zsidó barátom teljes ausztrál öntudattal a hangjában kérdezi: “Tudod, hogy az első hajón zsidók is voltak?” (Ez itt nem úgy van, mint a magyarok honfoglalásánál, ahol már nem lehet teljesen egyértelműen azonosítani, hogy ki is állt Árpád vezér oldalán és ki Szvatoplukén. Az első hajón érkezettek névsora ma is megvan és megtekinthető.)

Egy nyugat-európai országban, sőt az USA-ban is csak beolvadhatsz, vagy kívül rekedhetsz. Más választásod nincs. Itt részt vehetsz. Itt te is leteszed a kétfilléresedet, itt te is népesség-, társadalom- és kultúraformáló erő lehetsz és leszel is. És nem állsz ám egyedül, mert az ország fele hozzád hasonló újonnan érkezett. Az Európában olyan gyakran hangoztatott érvelés, hogy tudniillik annak van több joga, aki előbb érkezett meg valahová és az a jogtalan, akinek ősei csak mondjuk potom hatszáz éve lépték át a határt (na kiről beszélek?), itt nem létezik. Elsőnek a bennszülöttek jöttek ide és ma az ő helyzetük a legrosszabb a társadalomban. Az újonnan jött fehér telepesek egészen más – messzehordó – érveket hoztak fel ellenük.

Itt senki nem kényszerít senkit arra, hogy megváltoztassa az identitását, a szokásait, az ízlését, a nyelvét, a vallását. (Ilyen kényszer csak a bennszülöttekre nehezedett, de azokra aztán nagyon.) Sydney-ben sok olyan kerület van, ahol a nem angol anyanyelvű bevándorlók teszik ki a lakosság túlnyomó többségét. Nem, nem ezek a legrosszabb helyek, ezek bizony nagyon jó környékek, sőt gyakran a legjobbak. Itt az első kérdés a bemutatkozást követően az, hogy: “Where do you come from?” (Honnan jöttél?), aztán pedig “How long you have been in Australia?” (Mióta vagy Ausztráliában?). A hivatalos kérdőíveken a születési hely mellé az országot is megkérdezik és gyakori, hogy a születési idő mellé az Ausztráliába érkezés idejét is. Kétszer születettek. A sydney-i magyarok ehhez még azt is megkérdezik, hogy – Neked miért kellett eljönnöd? És mondd, tényleg el kellett jönnöd? – aztán fölényesen nevetnek a zavarodon.

Kétszer válogatott nép

Először az ozzik voltak kiválogatva, úgy, hogy Angliából idetoloncolták a köztörvényes elítélteket. A kíséretet képző katonák sem jutalomból kapták ezt a Londontól oly távol eső állomáshelyet. Az ausztrál honfoglalás 1788-ban nem a hősök bevonulásával kezdődött az ígéret földjére, hanem egy fegyenceket szállító kis flotta kikötésével egy patak torkolatánál, egy később Sydney-öbölnek elnevezett helyen.

Többen kérdezték már, hogy ennek a nem teljesen szeplőtelen leszármazási vonalnak milyen következményei lettek? Van-e különbség az egykori fegyencek utódai az őrök utódai között? A legmeglepőbb az, hogy az ausztrál nép ma kivételesen becsületes. Jó a közbiztonság, ritka a korrupció, igen magas a bizalom szintje.

Már a fegyencek is felfogták, hogy milyen jó helyre kerültek. Megírták ezt Londonba is a haveroknak, akik aztán pontosan annyi lopott holmival buktak le, ami éppen elég volt a száműzetéshez. A második világháborúig szinte kizárólag a Brit-szigetek szolgáltatták a bevándorlókat. A háborúban a japánok elfoglalták Szingapúrt, az utolsó jelentős brit kikötőt Ausztrália felé, és mintegy előjátékként lebombázták Darwint, mire Ausztrália rádöbbent a sérülékenységére. “Népesedj, vagy elvesztél!” – adták ki a jelszót. A hétmilliós lakosságot akkor kezdték felduzzasztani igazán a bevándorlással, olyannyira, hogy mára 20 millió felett vagyunk. Gondolj csak bele, egy hasonló méretű európai ország gyakorlatilag ugyanolyan létszámú maradt ezen idő alatt, hiszen a fejlett országokban a belső szaporulat igen csekély manapság. Ha nem lenne bevándorlás, akkor itt is helyben járna, sőt csökkenne a népesség.

Ausztrália népessége az első telepesek érkezésétől napjainkig és kivetítve a jövőbe is

A háború európai menekülttömegei voltak az első jelentős nem-angolszász származású új ausztrálok. A kanadai és amerikai bevándorlási hatóságok már akkor is azzal vádolták az ausztrálokat, hogy kiszemezgetik a mazsolát a kalácsból és csak a legjobbakat viszik.

– 1970-ben jöttem ide Dél-Afrikából, – meséli egy német munkatársam – akkor az ipari negyedekben mindenütt ott lógott a tábla: Esztergályost, maróst, szerszámkészítőt felveszünk. Csak válogatni kellett, ha az egyik nem tetszett, a másik már kapta el a karomat a kapunál és vont be az üzembe. Volt bőven munka, túlórázni is lehetett, jó pénzt fizettek. – Ma túljelentkezés van és válogatni kell. Egyre válogatottabb emberek jönnek hát. Németországot is ismerő barátom szerint a török vendégmunkás az úgy nézett ott ki, tudod, mint egy török vendégmunkás, kemény munkán edzett, lapáttenyerű ember, itt pedig nem találkozott még olyan törökkel, akinek ne lett volna felsőfokú végzettsége.

Géza, Perth 2006

Mindenki vigyorog, majd kifordul a fejük. Mérges, veszekedő embereket még nem láttunk, hangosak persze vannak, attól függ, ki honnan jött. Ismeretlenek önzetlenül segítenek, előfordul, hogy az ember megbánja, ha kér valamit, annyian próbálják elintézni, megtalálni, pedig nem is annyira fontos. Igen ritka a sietős is. Még autóval sem száguldoznak, csúcsidőben talán győri dugók vannak. Felmérhetetlen a sokszínűség, emberek, növények, állatok – pedig kengurut és koalát még nem is láttunk – a járművek, az ételek, a ruházatok. Százféle szektás és gyülekezetes épület, templom, a nemzetiségi boltok és éttermek.

A történész véleménye

El kell ismerni, hogy a második világháború utáni ausztrál bevándorlás sikeres volt és még mindig tart. – írja John Hirst történész a melbourne-i La Trobe Egyetemről. Ezzel ellentmond a legtöbb ausztrál társadalomtudósnak, mert azok mind balosak és mint ilyen, azt mondják-írják, ami a be van vésve a programjukba, nem azt, ami a valóság. Ez a cikk is a balosok bírálatából indul ki, aztán rávilágít a valóságra.

A II. világháborút követő nagy bevándorlási hullámmal nagy számban érkeztek görögök és olaszok, az első nem-brit tömegek. Létezett nem-brit eredetű bevándorlás korábban is, de nem ilyen nagy mértékben.

A balos társadalomtudósok szerint az írástudatlan görög paraszt, hiába is jött bevándorlóként Ausztráliába, megmaradt kizsákmányolt, a társadalom szélére sodródott, hátrányos helyzetű lakosnak.

A valóságban ezeknek a bevándorlóknak már az első nemzedéke is sikeres volt, bár megmarad fizikai munkakörben. A régi ausztrálokhoz hasonlítva jobban éltek, saját házuk lett és kevesebbet voltak munka nélkül.

Mi vagyunk az ausztrálok

A gyerekeiknek és unokáiknak meg nagyon is jól megy: létszámukkal arányos mértékben kerültek fehérgalléros munkakörökbe és felsőfokú végzettséget igénylő pályákra. Társadalmilag is beilleszkedtek, mára már nem élnek enklávékban. A régi ausztrálokkal összeházasodtak, aminek az lett az eredménye, hogy mára a leszármazottaik alkotják a legnagyobb társadalmi csoportot, többen vannak, mint a régi ausztrálok.
Az azóta érkezett nemzetiségek mind hasonló módon olvadtak be, kivéve a libanoni muszlimokat.

Az igazi érdekes változás az ausztrál társadalom önmagáról alkotott képében történt: 1945-ben még briteknek tartották magukat, britebbnek, mint a britek maguk. Büszkék voltak a Fehér Ausztrália politikájukra és nagyon ügyeltek arra, hogy ezt ne veszélyeztesse senki. Húsz év múlva a Fehér Ausztrália politikát megszüntették, 30 év múlva pedig igazán életbe lépett a színvak bevándorlási gyakorlat. Bármilyen fajtájú jöhet. Ausztrália magabiztosan fogadta ezeket a változásokat, mert mestere lett a bevándorlók beolvasztásának.

A II. világháború túl közel került az ausztrál partokhoz. Félő volt, hogy az akkor csak hétmilliós országot megszállják a japánok. Pápuán, ami akkoriban ausztrál fennhatóság alatt volt, komoly harcok voltak. A japán légierő jól megbombázta Darwint, sőt a Sydney-öbölbe is belopakodott két tengeralattjáró. Ekkora népesség nem tudja megvédeni ezt a nagy kontinenst, még szerencse, hogy az amerikaik segítettek.

A háború végeztével Arthur Calwell bevándorlási miniszter úgy látta, hogy ha nem talál elég brit bevándorlót, akkor megteszik más fehérek is.

Az ausztrálok nem kedvelték ezeket az idegeneket, de nem csináltak ebből nagy ügyet és a természetük olyan, hogy nem tudnak igazán rosszindulattal állni másokhoz.

Ahogy megismerték a bevándorlókat, megtanulták respektálni őket. A hivatalos megnevezés ez volt: új-ausztrálok. Manapság ezt beolvasztó jellegűnek találjuk, de akkoriban ez szokatlanul elfogadónak számított. Más országokban, még Amerikában sem használtak ilyen kifejezést. Ott a lengyel-amerikai, ír-amerikai, stb. megnevezések járták és járják ma is.

Ami ebből a megnevezésből egyenesen következett: nem számítottak fél-britnek. A régi ausztrálok britnek tartották magukat, de az újaknak ez egy teljesen értelmetlen dolog lett volna. Nem tudták az Uralkodj Britannia! szövegét és elég idegenül fogadták volna azokat az érzelmeket is, amiket ez a dal sugallt. Ellentmondásnak hangzik, de nem az: a bevándorlók voltak az első igazi ausztrálok. Minden britség nélküli, tiszta ausztrálok.

Calwell először a háború menekültjeit engedte be. Voltak éppen elegen, akik nem tudtak vagy nem akartak visszatérni a hazájukba és valahol Németországban egy menekülttáborban vártak a csodára. 170 ezren jöttek: lettek, észtek, lengyelek, ukránok, magyarok, csehek, jugoszlávok. A filmhíradó tanúsága szerint jóképű fiatal férfiak és gyönyörű nők. Jó kis kontraszt volt a fogadásukra megjelent miniszter, akit csak az anyja találhatott szépnek.

https://theconversation.com/australias-post-war-migration-was-a-success-lets-admit-it-28390

Minden fordítva van

Európában vagy éppen Amerikában van történelem. Oda csöppensz és azt tapasztalod, hogy van. Az ott élők közös múltja. Aminek te nem vagy része. Itt alig van egyéb, mint  bevándorlás-történelem. A mi történelmünk.

Kanga írta Melbourne-ből, 2005-ben:

A múlt szombat reggel a szokásos hajnali rohanással a lányomat én dobtam le a 8-kor kezdődő teniszversenyén. Tankolnom is kellett és fizetéskor kértem egy húszas készpénzt. Elég szétszórt hangulatban voltam, a frissen vett napilap címlapjának olvasása jobban lekötött, mint a fizetés, és ahogy kihajtottam az útra belém nyilallt, nem emlékszem a húszasra, hogy a kezemben lett volna. Az első lámpa után kihúztam és megnéztem pénztárcámat, a húsz dolcsis nem volt ott. Biztos voltam benne, hogy a benzinkutas nem adta ide. Mit tehettem, visszakanyarodtam és újra ott álltam a manus elott, aki egy szakállas arab ürge volt, Abdullah névvel a pulcsiján.

Mondom neki mi a szitu, közben nézem a pult környékét, hátha leejtettem a zsozsót, erre széttárta a karját, hogy nem emlékszik, nagy a forgalom. Mögöttem is már álltak már vagy hárman. Én meg hajtogatom a magamét, hogy biztos vagyok benne, nem adta ide a pénzt. Végül is elkérte a telefonszámomat, és ígéretet tett, ha déli váltásnál kiderül a többlet, felhív. Mit tagadjam, nem repkedtem az ötlettől. Én nem tudtam bizonyítani, hogy nem vettem át, ő meg nem emlékezett, bár kevés idő telt el, a forgalmas kútnál állandó jövés-menés van. Irtó pipa voltam magamra, hogy hülyeséget csináltam, nem jellemző rám. Bár húsz dolcsi nem a világ vége, mégsem repked az, aki elveszít ennyit, vagy ha ennyivel vágják át. Déli egy óra körül megszólalt otthon a telefon – a benzinkutas hívott, hogy megcsinálták az elszámolást és húsz dolcsi többletük volt. Mehetek a pénzemért. Tanulság: mégis csak jó helyen élek.

Andi kocsit bérelt, Brisbane 2007

Szerda reggel vittük vissza a kocsit, a hölgy a pultnál megkérdezte, hogy mennyivel léptük túl a km-t, bemondásra írta be, azt is, hogy tele van a tank, aztán kérte a kulcsot. Kérdeztük, hogy nem csekkolja le az autót?? Azt mondta, nem szükséges és boldogan mosolygott. Mi is. Az embernek jól esik, ha bíznak benne, és ezt itt sokszor tapasztaljuk.

Ha bárhol veszünk valamit, és más ár van kiírva a terméknél, mint ami a pénztárgépben van, az ember szol. A pénztáros megkérdezi, hogy : Really? Aztán pedig beüti azt, amit én mondok. Nem megy körbe hatszor, hogy lecsekkolja, hazudok-e, illetve nem sajnálkozik, hogy én tévedek, egyszerűen elhiszi nekem, hogy annyi.

Posza, Brisbane, 2005

Elképesztő a bizalom, amivel nap mint nap találkozunk. A mindennapi bürokrácia szerintem fele az otthoninak. Múltkor Melcsi utazott volna a helyi komppal, és vett egy tíz alkalomra szóló bérletet. Ez egy kis kártya mágnescsíkkal. Amikor megpróbálta lehúzni a kompon az erre rendszeresített ketyerével, az azt írta ki hogy nem érvényes a bérlet, vagy rossz, vagy ilyesmi. Már túrkált az apró után hogy valahogy kifizesse a jegyet, erre a kapitány, nem tudom mi a megszólítása, de ha már vízen van egész nap, legyen kapitány, szólt hogy “no worries”, ráragasztott egy matricát a bérletre, ami jelezte hogy rossz a bérlet és aznap ingyen lehet vele utazni, bemutatásos alapon, illetve közölte, hogy nyugodtan vigye vissza, adnak helyette egy másikat. Nem kellett azon mérgelődni, hogy most mit csináljon a rossz bérlettel az ember, sőt még elnézést kért, hogy nem működött.

Másfél hete elküldtük a bevallást az adóhivatalnak, és nem telt el egy hét és visszakaptunk egy rakás pénzt. Nem volt semmi kérdezősködés, papírozgatás, centre azt az összeget utalták vissza, amit mi kiszámoltunk. Nem vagyunk vallásosak, de imáinkba foglaljuk annak a nevét, aki ezt a rendszert kitalálta. Nem először találkozunk ilyen fokú bizalommal, és számunkra felfoghatatlan, hogy elhiszik, amit mondasz, és nem abból indulnak ki, hogy aki már egy forint adót fizet, az már potenciális csaló. Ha kiszámoltad az adódat, akkor feltételezik, hogy jól számoltál, mert miért számoltál volna rosszul?!

Ami nagyon megmaradt a fegyenc-ősök hagyatékából, az a nyelv: a londoni cockney-ra hasonlító sajátos szleng. Angol ember számára valami irtózatosan parlagi és közönséges. Aztán vannak még bizonyos apró szokások: pl. az, hogy hosszan lehet beszélgetni a bejárati ajtó előtt, anélkül, hogy a vendég sértésnek venné a be-nem-invitálást. Fegyenc ugyanis nem léphetett be szabad ember házába. Rengeteg a tetoválás, ami tengerész- és fegyenchagyomány is egyben. A gyereknevelésben és a ház körüli szokásokban is tapasztalhatók olyan vonások, amelyek Európában csak a társadalom legalsóbb rétegeinél figyelhetők meg.

Egyedülálló még a rendkívüli mértékű egyenlőségtudat, és ennek következtében a kivagyiság, az úrhatnámság, a dölyf teljes hiánya. Ez az, ami a magyarokat leginkább meglepi, és tapasztalataim szerint a legtöbbnek tetszik is. Ha mégis hiányozna, akkor összejönnek, és egymás között gyakorolják. Lehet pl. 32 fokos melegben nercbundában grasszálni. Nem vicc, ne röhögj, magyar társaságban láttam már ilyet. Mindenki tegez mindenkit, ami az angolban, ahol nincs külön tegeződő és magázódó forma, azt jelenti, hogy mindenki mindenkit a keresztnevén szólít. Akinek nem tudják a nevét, annak a “mate”, vagyis a pajtás megszólítás dukál. A Sir helyett.

Tib írta Brisbane-ből 2005-ben:

Az is furcsa, hogy a főnökkel szemben nincs semmi távolságtartás, a tányérjából lopkodták a kollégák a sültkrumplit.

Kriszti írta egy kis vidéki városkából 2005-ben:

Mindenki nagyon barátságos, a tulajról jó ideig nem is tudtam, hogy ő a tulaj.

Lilla egy vállalati bulin vett részt Brisbane-ben:

Érdekes volt, hogy pl. a nagyfőnök egy pillanatra elfordult valakivel beszélni, és a többiek simán kicserélték a tányérját, viccből, és amikor visszajött, akkor se mondták meg, hogy ki volt, és nem is cserélték vissza. Én biztos nem mernék ilyet csinálni, de hát ez a főnök-beosztott viszony itt valahogy teljesen más alapokon nyugszik, mint otthon. Ez a főnök is csak viccesen morgott kicsit, aztán csak röhögött és kész.