1941. december 8-án, kicsivel éjfél előtt, éppen befejeztem a kéziratot, amit az ABC (az ausztrál közszolgálati rádió) másnapi hírmagyarázatába szántam, amikor kopogtak a lakásom ajtaján.
– Itt vannak hát. – gondoltam, miközben lecsaptam az írógép fedelét.
A másik szobából Vica kérdezte, hogy ki az, de elcsuklott a hangja. Ő is tudta, hogy ki az.
– Rendőrség! – hangzott a válasz. Egy zseblámpa fénye vágott be a bejárati ajtó üvegén és megvilágította a keskeny előszobát.
– Őrület. – gondoltam, Vicát félretolva kisiettem, felkapcsoltam a külső lámpát és ajtót nyitottam. Fiatalos, megtermett, civil ruhás férfi állt a küszöb előtt, kezében egy papírt lengetve. – Internálási parancs. – mondta. – Csomagolja össze a holmiját kérem és induljunk! – Tiltakozni próbáltam. – Valami tévedés lehet. Nézze, éppen most fejeztem be ezt a kommentár az ABC számára a Pearl Harbor elleni támadásról. – Még csak a mondat felénél tartottam, de már éreztem, hogy ostobaság volt még megpróbálni is.
A detektív csak vállat rántott.
– Maga Dr. Barcs Imre? –
– Igen, de . . . –
– Sajnálom testvér, be kell hogy vigyem. –
Megmutattam neki a kézirat első lapját. Nagy meglepetésemre, érdeklődve végigolvasta. – Érdekes. – mondta, a telefonért nyúlt és hívott egy számot.