Ausztrália eredeti állat világából teljesen hiányzott a ló és általában mindenféle tökéletes {értsd: méhlepényes} emlős állat, bár földjén minden feltétele megvan természetes fejlődésére és elterjedésére.

Az első települők elkerítetlen birtokairól elszabadult lovak, a belső területeken félvad állapotban is jól megéltek és jelentékenyen elszaporodtak. Ma az elkerített, rendezett birtokviszonyok idejében, kellő gondozás és a fajok tisztaságának megőrzése mellett igen kiváló ausztráliai lótípusok fejlődtek ki, és a nagy kiterjedésű, új területeknek művelésre való berendezésében a lónak elsőrangú szerep jutott.

A Riverinán ma is úgy van, hogy a gazdát elsősorban a lóállománya szerint ítélik meg, mert ma még a ló itt a legalkalmasabb és legolcsóbb motorikus erő és a gazdaságban elhatározó jelentősége van, így aztán a lótenyésztés mindenfelé igen általános és a farmer a legjobb lovait rendesen maga neveli.

Valami vízfolyás mentén, vagy a mesterségesen felfogott víz gátja körül rendesen negyven-ötven holdnyi terület van elkerítve a tenyészlovak számára. A dús fű, a mindig hozzáférhető jó ivóvíz, egy-egy csoport terebélyes árnyas fa és a szabad térség mindent magában foglal, ami itt a ló teljes jólétéhez szükséges.

A világ e tájainak különös sajátsága, hogy a patakmedrek az év hat hónapjában teljesen szárazok, meg hogy normális mélységekben a talaj víztelen, így a vidéken kutak nincsenek. A farmer a háztartásához szükséges ivóvizet, kivétel nélkül, mindig a háza fedeléről gyűjti össze.

A festetlen, galvanizált vaslemez-tetőről nagy lemez-tartályokba, vagy betonból készült földalatti ciszternákba fogják fel az esővizet és egész évben folyton csak ezt használják, A gazdaság céljaira a vízfolyásoktól távol terjedelmes, mély medencéket ásnak és mivel az altalaj itt sehol-sem szívja be a vizet, az esős évszak folyamán meggyűlik bennük a környékből összefutó csapadék és egész évben állandóan megtartja a vizet.

A farmer minden nagyobb elkerített táblán készít egy ilyen víztartályt és így a kerítésen belül, teljesen szabadon, felügyelet nélkül élhet az állatállománya.

A drótkerítés és a nagy nyitott vízmedence az ausztráliai farmoknak két elmaradhatatlan kelléke és az itteni tájképeknek jellemző, érdekes eleme. A gazdaságok forgalmi értéke itt a talaj minősége után elsősorban attól függ, hogy milyenek a kerítései és hogy van-e elég bővizű víztartálya. A rendkívül magas munkabérek mellett a gazdának első és fő elve, hogy felesleges munkaerőt ne alkalmazzon. Egyetlen lovas kerülő több ezer holdas gazdaságban könnyen szemmel tarthatja a kapukat, kerítéseket és az azokon belül biztonságban lévő lovakat vagy gulyát, ahol az állatok állandóan találnak élelmet és vizet

A közvetlenül munkában nem lévő állatállomány az év minden szakában a szabadban él és istállókra alig van szükség. Az esős évszakban, a hűvös éjszakák idején, az értékesebb lóra vagy tehénre vitorla vászon-takarót csatolnak és ezzel védik meg némileg az esőtől meg a széltől, ilyenkor a dróthálós kerítés mögött esőköpenyben legelésző jószág valóban igen előkelő társaságnak látszik.

Ami az ausztráliai lovat illeti, hát az esőköpeny nélkül is előkelő állat. A pompás szabad élet hatása, amit itt a ló növendék korában, sőt élete legtöbb szakában is élvez, meglátszik egész megjelenésén és megmarad egész élete folyamán. Az istállózásnak az a sokféle kellemetlen következménye, ami az európai lovakon a szem és a láb számos hibáján jelentkezik, Ausztráliában jóformán teljesen ismeretlen, ami tisztán a természetes életmód előnyeinek tudható be.

Terjedelmes, elkerített térségen, kövér füvön, jó ivóvízen él egy-egy előkelő lócsalád, vagy huszonnégy kanca fiatal csikóival, meg velük egy fejedelmi mén. A pompás állatok élete, fizikai jólétük minden természetes feltételének bőségében igazán megragadó hitvány.

Aki a lovat csak az istállóból, az utcáról, vagy a lovaglóiskolából ismeri, hát elmondhatja, hogy tulajdonképpen mit sem tud a lóról; míg a szabadban élő lovak megfigyelésekor bámulva tapasztalja, hogy mennyi érdekes képesség és tehetség, meg természetes ösztön rejlik felfedezetlenül az állatban, amik a természetes, szabad életmód mellett lépten-nyomon kifejezésre jutnak. De csak a legáltalánosabb megfigyelés is nagyban lebilincselő: a tűzerő és szenvedély, az, ami legfőbb kifejezésre jut a ménben, csupa mérséklettel, gyöngédséggel és gráciával van felváltva a másik nemben. A csikócsapat pedig maga a játék, a bohóság, a pezsgő fiatal élet.

Igen érdekes megfigyelés az, hogy az ausztráliai lónak ez a csaknem teljes szabadsága még nem jelent korlátlanságot. A drótkerítésnek ugyanis megvan a maga civilizáló hatása. A csikó, bár szabadon futkoshat az elhatárolt területen, mégis hozzászokik az ember jelenlétéhez, nem kell mérföldekre üldözni, lasszóval elfogni, mert az anyjával együtt magától is közeledik az ember felé és már kora fiatalságában szelíd, kezes és jóindulatú,

A ló az ausztráliai ember életében folyton nagy szerepet játszik. A statisztikai hivatal rideg számadatokkal bizonyítja, hogy itt minden férfi alá jut egy ló. A közmondás pedig azzal dicsekszik, hogy ausztráliai gyermek már biztosan megüli a lovat oly korban, amikor még jóformán járni sem tud.

Erre az utóbbi állításra ugyan nincs hiteles statisztikai adat, de az idegen vidéki utazásai közben gyakran megbámulhatja az ifjúság merész lovaglásait és bravúros ugrásait. Mindig vonzó és érdekes kép az, amint a falusi iskola előtt a fiatalság iskola után hazafelé készülődik. Az ifjú farmer-generáció rendesen egész kavalkádban indul útnak, lányok és fiúk, hat évestől felfelé, apró pónikon vagy rendes vadászlovakon, mind férfinyeregben, lármásán, vígan versenyezve vágnak neki a széles dűlőutaknak, hazafelé.

Az ausztráliai ember életének a jövés-menés a fő öröme és az utazás a legnagyobb gyönyörűsége.

A Riverinán a fő közlekedő utak mintaszerűek és valóban kellemes rajtuk a hajtás vagy a lovaglás. A főutak közepe rendesen kavicsolt, hengerelt műút, míg két oldalán kövezetlen nyári utak vannak, amelyen az év legnagyobb részén a könnyű járóművek és a lovasok közlekednek. A nagyobb vidéki központok felé vezető utak mentén rendesen igen élénk a forgalom, de valamely ünnepség, verseny vagy kiállítás napján ily út valóban változatos képsorozatban mutatja be a vidéken szokásban lévő sokféle járóművet.

Bár a motorkocsik és gőztraktorok itt is igen nagy tért hódítanak, a lóval vont járművek ma még túlsúlyban vannak a közlekedő utak mentén.

A kétkerekű gig a leggyakrabban használt, könnyű jármű, amelybe egy ügető ló van fogva. A négy keréken járó, kétüléses buggy-be már rendesen két ló van fogva, de nagyon könnyen is fut vele. Ez a kocsi néha fedeles és négyüléses, de magas bakja nincsen. Az utas rendesen maga hajt és a kocsist általában ezen a tájon csak a városi bérfogatokon, meg a postakocsin látni. A húszezer hold föld tulajdonosa, vagy az egyszerű farmer és az asszonynép is, mind maga hajt és szokva is van mindenki a lóval való bánáshoz.

A közutak nehéz járművein ismét a munkaerőbéli takarékosság elvét látjuk alkalmazva, amennyiben a teherkocsik, szekerek rendkívül nehéz terhekre vannak szerkesztve és négy-öt pár ló van eléjük fogva és az ilyen nagy apparátust mindig egy ember kezeli. Az ilyen kocsis rendesen, lovon, jár és az első pár ló mellett lovagol, de gyeplőt és ostort nem használ, lovait csak szóval kormányozza.

A pompás ausztráliai igáslovak, a skót Clydesdale és az angol Suffolk lófajokból származnak és a kedvező ausztráliai viszonyok hatása alatt a gazdaságokban megbecsülhetetlenek lettek. Az ausztráliai farmokon a művelés folyamán szántásra vagy gépvontatásra az ökröt sehol sem használják, de az utakon a nehéz terheknek nagy távolságra való szállításakor nagyon általánosan alkalmazzák az igásökröket. A Riverina országútjain búza- vagy gyapjúszállítás közben gyakran találkozik az utas 12 pár pompás ökörtől vont, hatalmas vagonokkal, amint terhükkel a vasútállomás felé igyekeznek.

Bár az ökrös-szekér ma már a leglassúbb közlekedő eszköz, olcsósága és biztossága folytán még jó ideig kiállja a versenyt a gépmotorral.