Hősök vagy gazemberek?!

Ezzel a címmel jelent meg {1957} március közepén az egyik nagy londoni hetilapban a Londonban élő magyar író, Mikes György cikke. Érdemes itt is elolvasni és bizonyára lesznek majd olyanok, akik a Mikes írta angolokról rá fognak ismerni – egy másik itteni magyarra, vagy egyes ausztrál személyekre, rétegekre. A londoni cikkben felvetett kérdés időszerű itt is. A választ sem írhattuk volna meg jobban, mint Mikes György. Cikkét azzal kezdi, hogy az elmúlt hetekben az angol napilapok első oldalán egyre több és több nagy cikk számol be arról, hogy a magyar menekültek, akiket nemrég még oly nagy barátsággal fogadtak, végeredményében hálátlanok, el akarják hagyni a befogadó államot, zűrzavart keltenek, bűnöket követnek el és mint egyes egyes yorkshirei bányászok mondják, a menekültek “Magyarország piszkos hordaléka”.
Olvastunk már arról – folytatja Mikes, – hogy éhségsztrájkokat rendeztek, 20 fonton aluli munkákat nem fogadtak el és egyszer egy lengyelt, akit orosznak véltek, majdnem agyonvertek az utcán.

_
Független Magyarország 1957. ápr. 1.
(1951-56 között: “Dél Keresztje”)
Sydney, Ausztrália
Felelős szerkesztő: Nagy Kázmér

Olvasói levelek

.. csodálkozva szemlélem az újságnak azt a struccpolitikáját, melyet a menekültügyben folytat. Az én személyes tapasztalatom szerint a szabadságharcosok otthon maradtak és a svihákok kijöttek. Kérem, én még ilyet nem hallottam! Akikkel eddig találkoztam, mindenki mindent kritizál, azt hiszik, hogy az autót úgy kaptam az államtól, vagy loptam, vagy – pénzzel érkeztem ide hét esztendeje. Állandóan kioktatnak, neveletlenek és az Önök állításával ellentétben igenis magukon viselik az elmúlt nyolc év hatását. Nincsen bennük tisztelettudás és akikkel eddig találkoztam, arról siránkoznak, hogy itt milyen keményen kell dolgozni. Hát a munkaversenyek és normák odahaza mégsem voltak kemények?! Amikor a menekültekről írnak, erről is írjanak! . . . ”

“. . .. Négy hete érkeztünk meg Újzélandba és örömmel vettük kézbe hosszú hetek után az első magyar újságot, melynek hang­ ja, látóköre a legutoljára Svájc­ban olvasott hetilapokra emlé­keztet. Az itteni magyarok olyan nagy szeretettel fogadtak minket, és olyan mértékben segítenek, amire gondolni sem mertünk. Nem bántuk meg eddig, hogy Újzélandot választottuk . . .”

“. . . Én csak most értem meg, mit jelent emigránsnak lenni. Hiába, aki nem tapasztalja, mit sem tud erről az állapotról. Itt, Újzélandban, az emberek ridegek és barátságtalanok. Nem törőd­nek velünk. Négy gyermekem van és annak ellenére, hogy mű­egyetemi diplomám van, ma 11 fontot keresek. Angoltanulásra alkalmunk nincs. Kérem, írják meg, milyen a helyzet odaát Ausztráliában . . . ”

“. . . Amit a bécsi ausztrál misszió elkövetett, az közönséges ámítás! Azt mondották, hogy itt minden villanyszerelőre szükség van és nagyon jól meg is fizetik ezt a szakmát. Vagyunk itt vagy
négyen, mind hosszú gyakorlat­ tal rendelkező általános és külön­leges szerelők és most a tábor­ban kiderül, hogy villanyszerelő­re ugyan szükség van, de csak akkor, ha majd angolul fogunk tudni. Rendben van, megértjük mi, hogy az itteni szabályokat magyarul nem adták ki és a meg­tanulásához angolul kell tudni. De akkor miért nem közölték ezt előre velünk? Ez az, amit nem értünk. Kérjük tanácsukat. . . ”
Ötvenen felüli gépkocsivezető vagyok. A táborból három hete az őserdőbe osztottak be szakmai munkára. Jól is fizettek volna. De annak ellenére, hogy beléptem a szakszervezetbe, az uniós titkár kijelentette, hogy én ott nem dolgozhatok, mert mivel én magyar vagyok és emiatt ott is kellett hagynom a munkát. Úgy látszik, Kádárék keze idáig is elér! Ismét vissza akartunk menni a városba, de útközben a családom egyik tagját azonnal kórházba kellett vinni. Kétszer már kitették, de visszavették. Most én itt vagyok egy menhelyen és kérem sürgős válaszukat: igaz-e az, hogy az ICEM-nek kö­telessége minket visszaszállítani Bécsbe?! Ha igaz, azonnal je­lentkezni akarunk. Mert ez így nem élet! . . . ”

. . . talán emlékszik még, mi­kor december közepén megérkez­tünk a második géppel, megígér­tem, hogy három hónap múlva írok. Hát most írok. Mindketten dolgozunk és három hét tábor után találtunk egy megfelelő szo­bát, főzési lehetőséggel, fürdő­szoba használattal. Az uram letet­te az itteni soffőrvizsgát és most várjuk, hogy a cégnél, ahol ed­dig mint munkás dolgozott, ki­csit előbbre lépjen. Azt írhatom,
hogy nagyon sokat dolgozunk. Többet, mint odahaza, ahol bi­zony mindenki lógott, organizált és így tovább. De itt a sok mun­kának, minden túlórának értelme van, hiszen minden shilling ér va­lamit. Persze, ha arra gondolok, hogy még 4-5 év, amire saját házunk lesz és esetleg magunk urai leszünk, akkor egy kicsit le­ törik a buzgalmam, de aztán dol­ gozunk tovább. Csak a hazaiak­ról tudnánk egy kicsit többet…”

. . . azt maguk jól írják, hogy aki nincs otthon, annak nincsen joga elbírálni, ki az igaz ember és ki nem. így aztán nekünk, akik most jöttünk, szintén nehéz a dolgunk, ha azokról mondunk kritikát, akik előttünk jöttek. De maguknak, mert újság, talán mégis megírhatom az én és bará­taim kritikáját a régiekről. Már több gyűlésen, összejövetelen voltam és még több emberrel be­széltem január óta. Megdöbbe­néssel kell megállapítanom, hogy igen sokan mennyire tájékozat­lanok a hazai események felől és azt, hogy igen sokan teljesen megmerevedtek. Például sokak szerint az egyetemi hallgató olyan, mint ők voltak, és nem olyan “prolik”, mint mi. Vagy nem felejtem el egy régi száza­ dos meghökkenését, amikor egy most érkezett fiatalembertől megtudta, hogy hivatásos, aka­démiát végzett főhadnagy volt 1956. november 4.-ig. Igaz, előt­te marós volt a Mávagban. A századoson látszott, hogy nem tudja, most hogyan szólítsa meg a főhadnagyot. Vagy írjak-e ar­ról, hogy sok lapban még itt is, ásatag dolgokról vitáznak, mint­ ha mai ügyekről lenne szó. Azt is mosolyogva olvastuk, hogy mi odahaza semleges Magyarorszá­got akartunk, itt meg sokan ne­künk, igen, nekünk akarják be­ bizonyítani, hogy az nem jó. Egy szó mint száz: kissé elmaradtak. Odahaza tréfásan úgy szoktuk mondani: “elmaradt néhány brossúrával” (t.i. a szemináriumi anyagtól, a mindig változó vonal­tól). Szomorú lesz, ha mi is e sors és jövő elé nézünk . . . ”

. . karácsony előtt leépítet­tem kis üzememet, hogy majd a szünet után most ide érkező ma­gyarokkal töltsem fel a létszámot. Fel is vettem kilenc szakembert. A javarésze jól dolgozik. De azt veszem észre, hogy még fogalmuk sincsen arról, hogy hol vannak. Csak egy példát. Múltkoriban az előmunkásomnak odaszóltam, hogy jöjjön ki egy pohár sörre. Nagyon meleg volt. Az ausztrál előmunkás azonban azt válaszol­ta, hogy majd zárás után! Most ő nem jön. Erre kimentem a pubba és megittam az ő részét is. Amikor visszatértem az üzembe, egyik újmagyarom megszólalt, de látszott, hogy őszintén: “Hát van szíve ebben a melegben sört in­ni, amíg mi itt magának gürcölünk?” Remélem, majd rá­ jönnek, hogy elsősorban saját maguknak gürcölnek itt. És ők is elérhetik, amit én és sokan má­sok ..

Az újság “Útmutatója” nagyon hasznos olvasmány ne­künk, akik most érkeztünk. Egy jótanácsot azonban kifelejtettek. Ezt még Perthben, amikor elő­ször kikötöttünk, adták ottani magyarok. Én meg is fogadtam, s mondhatom, nem bántam meg. Nem mentem munkába európai munkaadóhoz! Aki velem érke­zett és európainál dolgozik, az mind panaszkodik, hogy kihasz­nálják, megalázzák és így tovább. Én ausztrál helyen kerestem munkát. Igaz, nem tudunk még egymással beszélni, de nagyon segítőkészek, udvariasak és in­kább mérsékelik a munkatempót, mint ellenkezőleg. Tehát ha újra nyomtatják az “Útmutatót”, azt javaslom, vegyék be ezt a jóta­nácsot is: európaihoz dolgozni ne menj! . .

Most Svájcban élünk. Kétszobás, központi fűtéses, vil­lanykályhás lakást kaptunk. Mindketten keményen dolgo­zunk. A férjem elektromérnök, én ugyanabban a gyárban műszaki rajzoló vagyok. Ausztráliába sze­retnénk kivándorolni. Egy hóna­pon belül kell közölnünk elhatá­rozásunkat. Kérem, azonnal ír­ják meg, hogy mi ott a helyzet? Van-e elég lakás? Sajnos ango­lul nem tudunk. Milyen munkát remélhetünk? Hogyan lehet meg­ élni? Milyen a közbiztonság? Van-e ott háborús veszély? Mi­lyen a klíma? Szóba jöhet-e egy rendes és olcsóbérű városi lakás? Hogyan helyezkedtek el azok, akik már odaérkeztek?