Gold Coast megint
A múlt évben (2002) eléggé hosszú időt töltöttem Ausztráliában, úgyszólván egy helyben: a Gold Coaston, Surfers Paradise-ban. De azt azért nem mondanám, hogy unalmas volt, hogy unatkoztam volna!
Függetlenül attól, hogy jóformán ott töltöttem kinti napjaimat, egyáltalán nem mondhatom, hogy “csak”. Mert ugye állandóan kéznél volt a nagy víz, a tenger, az Óceán, amely egyformaságában is rendkívüli változatosságot mutat. Jártam kora reggel a parton, ahol sokan reggeli sétájukat rótták, voltam délelőtt, amikor az ottani tavasz nekem szinte már júliusi meleget idézett. S perzselő délután is, kora, majd késő este is. Amikor már alkalmasint fázni is lehetett, ha nem volt az embernél melegebb holmi. Amikor már a Dél Keresztjét is jól ki lehetett venni a sötét égbolton. No, meg a messzi parti fényeket is Twead Heads felé, és a vízen a messzeségben tartózkodó halászhajók(?) lámpáit.
A tenger, a víz mindig más volt..Annyira más, hogy nehéz szavakat találni, hogy az ember megfogalmazza a sokrétű egyformaságot. Talán csak a monoton moraj volt stabilan egyforma. Egy biztos, akár hányszor is jártam a parton és róttam a kilométereket a bokáig-térdig érő vízben, soha nem tudtam unalmasnak találni a vízbámulást, az időtöltésnek ezt a más számára talán unalmas módját! Egyet viszont sajnálok, hogy a parton nem sikerült kifognom egy olyan “istenigazából” trópusi vihart, amikor dézsából ömlik az eső és csapkod a mennykő! Ottlétemkor rendkívüli szárazság volt és nem csak Queenslandben, de Ausztrália más államaiban is. Olyan nagy szárazság, hogy Brisbaneben misét mondtak, Istenhez imádkozva az esőért.
Bozóttüzek azért arrafelé is voltak, oly annyira, hogy egy-két alkalommal a korai hajnali órákban ill. késő este kifejezetten koromszag terjengett a levegőben ott, ahol laktam, a parttól kb. 4,5 km-re. Füstöt azonban – egy kirándulást leszámítva – csak egy alkalommal láttam a látóhatárt Nyugat felé lezáró hegyláncot borító erdőség felett. De ez lakott területektől távol volt. Ellentétben a Sydney környéki bozóttüzekkel, amelyekről a regionális televízió is rendszeresen, nagy részletességgel beszámolt és megrázó volt számomra, hogy néhány olyan helyen is pusztítottak, ahol tavalyelőtt volt szerencsém megfordulni. Arra gondoltam, hogy azért rettenetes átok ez, hogy úgyszólván a rettentő mennyiségű víz tőszomszédságában évszázados méretű aszály és tűz pusztít.
Hónapokon keresztül vízkorlátozás volt a Gold Coaston (is), korlátozott locsolási tilalom. Persze erre már sokkal korábban, nagyon sokan találtak megoldást: a Gold Coastnak ez a része tk. a Nerang folyó széles kiterjedésű deltájának feltöltéséből keletkezett s ma nagyon sok lagúnával szabdalt a terület, így eléggé magasan van a talajvíz. Ezt ki is használják, mert nagyon sok háznál a néhány méteres mélységből csőkúttal hoznak fel vizet. (Bár a folyó ill. a lagúnák vize sós a tengeri dagálynak köszönhetően, a talajból édesvíz nyerhető.) Kis táblácska (“spare pump”), jelzi is ezt az arajáróknak, gondolom azért, mert a locsolási tilalom megszegőit eléggé tetemes bírsággal sújtják, ugyanakkor a szinte kivétel nélkül ápolt és gondozott kertek viszont jelentős mennyiségű vizet igényelnek nap, mint nap.
Nekem nagyon tetszett és igen ötletesnek tartom, hogy a bokrok közötti talajt sok helyen fekete fóliával fedik, majd erre kavics, vagy kőzúzalék réteg kerül a gyomosodás megakadályozására, s a bokrok tövéhez közvetlenül a talajra fektetett csővezetéken át kis szórófejekkel juttatják el a szükséges mennyiségű öntözővizet. Igen takarékos megoldás, a slaggal történő – vízpazarló – locsolás helyett. Azért persze megértem nagy trópusi vihart is egy alkalommal, amikor szó szerint leszakadt az ég. 10 perc alatt 30 mm eső esett! A Pacific Fair áruház szabadtéri emeleti parkolójából szabályosan Niagara-szerűen ömlött le a víz az utcaszintre ill. az erre a célra kiépített víznyelőkbe.
Apropó, séta. Az ausztrálok, úgy “globalice” jelentős hányadában a túltápláltság tüneteit mutatják. Nekem úgy tűnt, hogy főként azok a fiatal leányok, akik látszatra olyan “angolos” kinézetűek, bizony 20 éves koruk táján is már eléggé szép számmal túlsúlyosnak mutatkoznak. Gyakorta olyan alkattal, mint egy 40 év körüli asszony két gyerek után.(Persze azért láttam olyan lányokat is, akik nélkül szerintem egy tengerpart elképzelhetetlen. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy kikre gondolok.Mint a Baywatch filmsorozatban.) Nos, ilyenek is, meg olyanok is, és persze az erősebb nem képviselői is testedzés gyanánt erős tempójú sétát végeznek. Viszont ez nem azonos a jogginggal, a kocogással. Úgy sietnek, mintha lekésnék a reggelit.És kedves szokás, hogy e sajátságos tengerparti mászkálás közben gyakorta rámosolyognak a szembejövő ismeretlenre és köszönnek! Fiatalabbak és idősebbek egyaránt. És ha előre köszönsz, akkor biztos lehetsz, hogy az üdvözlés nem marad viszonzatlanul! Igen-igen szimpatikus dolog ez és ez a gesztus az embert valahogy jó kedvre deríti szinte egész napra.
S ha már az emberekről van szó, ottlétem idején egyetlen őslakót, aborigine-t nem sikerült látnom Surfersben, bár szemmel láthatóan nagyon sokféle náció képviselői megfordulnak ott. Csak többnyire turisták számára hamisított aborigine népművészeti termékeket. Persze valódihoz is hozzájuthat a turista -lényegesen borsosabb áron. Majd későbbi mesémben még megemlékezem az őslakókról és engem mélyen megérintett mostoha sorsukról. Róluk, akik tulajdonképpen – szerintem – szinte idegenek a saját hazájukban.