Kata-Tjuta

Az Ulurutól kb. 30 km-re, az Ayers Rock Resorttól pedig kb. 40 km-re található a Kata-Tjuta igen látványos hegycsoportja. Jó minőségű aszfaltozott úton lehet eljutni oda. Az Ulurut elhagyva nagy tábla figyelmezteti az autósokat, hogy onnantól már sehol sem lehet üzemanyagot vásárolni. E hegycsoport is az őslakosok szent helye, de mi – az Uluruval ellentétben – nem láttunk kultikus szertartások bemutatására szolgáló helyeket. Ez azért persze nem zárja ki, hogy ilyenek legyenek – akár “ad hoc” jelleggel.

A dómszerű hegyecskékből, (azért e kicsinyítő képző, mert ezek azért valamivel alacsonyabbak az Ulurunál) összesen mintegy 36 db található “egy kupacban”. Nagyjából köralakban helyezkednek el, egy nagy medencét körülzárva. (Engem bedagasztott és kiszaggatott, formázott, vörös színű, óriási tészta halmokra emlékeztettek, s ezért ezeket korábban “kőbuciknak” tituláltam.)

A hegy kőzetanyaga – amennyire én értek hozzá – teljesen megegyezik az Uluruéval: ugyanolyan kopár mindegyik, ugyanolyan platánfa kéreg-szerű felszínnel rendelkeznek. Az Ulurutól annyiban különbözik a Kata-Tjuta, hogy a völgyekben, szorosokban a növények megtelepedtek, de azért senki se gondoljon valami dzsungelszerűségre. Ugyanolyanok, mint az Ulurut körülvevő sivatagban látható.

A Kata-Tjutát egy angol újságíró fedezte fel, és ő Olgáknak (The Olgas) nevezte el egy orosz nagyhercegnő neve után. Na, ezen azután nagyon jól szórakoztunk, mert a túra során eljutottunk egy olyan helyhez, amelynél a sziklaalakzat (bocsánat, hogy ilyen profán vagyok) megszólalásig hasonlít egy nő öléhez – amikor nem visel alsóneműt (na, sikerült ezt szépen körülírnom.)! Minden a “helyén volt”: a combok, a has, no meg ami még kell. S ezt éppen szemben, a “combok közül” lehetett fotózni!!! Nagyokat nevettünk azon, hogy ez az újságíró feltehetőleg nagyon közelről ismerhette ezt a nagyhercegnőt, és inkább ez játszott szerepet a névadásban, és talán kevésbé az iránta érzett tisztelet.

A hegycsoport belseje felé tapasztalataink szerint csupán egyetlen parkolóból lehet elindulni, bár onnan több irányban is. (Mi a “főútvonalat” választottuk.) Ahhoz azonban, hogy a kör belsejébe juthasson az ember, eléggé fárasztó, mintegy 3-4 km-es túrát kell megtennie a – szinte mondanom sem kell már – döglesztő hőségben. S ha mindez nem elég, nem egyszer szűk hegyszorosokon kell átvágni, ahol nem csak a hőség reked meg, de a nap is perzselően süt be. Vízvételezés a túra közben meg mindössze egy helyen van, ahol esővízgyűjtőből lehet olyan 20 fok körüli teljesen lágy, tehát rendkívül üdítő vizet vételezni. Bár kiépített ösvényeken lehet ballagni, azért ezeken annyi apróbb-nagyobb kődarabok vannak, hogy ezt inkább botorkálásnak nevezném, mint ballagásnak. Helyenként pedig az ösvény meglehetősen meredek, úgy hogy eléggé figyelni kell, hogy hová is teszi le az ember a talpát.

Amennyiben valaki végigmegy a túra teljes útvonalán, kb. 6-7 km-t kell gyalogolnia, ezért látszólag nem érné meg félútról visszafordulni. Mi, nejem és jómagam (az idősebb korosztály), mégis visszafordultunk, mert szinte nyaktörő lejtőn kellett volna leereszkedni a medencébe (ahol a víznek természetesen nyoma sem volt) és a hőség is már eléggé kikészített bennünket. Megjegyzem, hogy több, ranger vezette csoporttal találkoztunk és azok is mind ott fordultak vissza, ahol mi. Eléggé megviseltnek nézhettünk ki, mert már amikor visszafelé araszoltunk, találkoztunk egy újabb csoporttal és az azt vezető ranger kedvesen mosolyogva, mintegy biztatásként szólt oda, hogy “Take it easy!”, ami itt szerintem azt jelentette, hogy egy kicsit nem fog ártani megpihenni sem.

A fiatalabb korosztály természetesen végigcsinálta a túrát, és visszatérve azt mondták, hogy egy kissé félelmetes is volt a túra második része, mert egy lelket sem láttak és a tájon szinte süket csend ült.(A dingók meg ugye.)

Igen ötletesen oldják meg a park fenntartói a vészhelyzetek kezelését, hiszen a legközelebbi település annyira van, mint Pesttől Aszód: a korábban említett parkolóban ugyanis egy rádiótelefon van felszerelve segítségkérés céljára. Szinte csak zárójelben merem megemlíteni, hogy senkinek nem jut eszébe szórakozni vele, vagy pláne, tönkretenni.Így is azonban egy érdekes problémával kerültünk szembe mi, nejem, meg én.

Az történt ugyanis, hogy miután elváltunk a fiataloktól és végre visszaérkeztünk a parkolóba, ott már csak egy-két kocsi volt: alkonyodott. Mindenki átautózott egy másik helyre, hogy nyugati irányból a napnyugtában minél jobban tudjanak gyönyörködni. Szóval ott ácsorogtunk úgy este 6 óra magasságában és vártuk őket. S akkor eszembe jutott, hogy mit tudunk tenni, ha nem jönnek? Vajon a rádiótelefonon el fogom-e tudni mondani szerény nyelvtudásommal, hogy mi a helyzet? (Pláne, ha a szituáció miatt ideges is leszek!!!) Ugyan nálam van a kocsi kulcsa, de nem vagyok szokva a baloldali közlekedéshez, meg autóvezetéshez, és egyébként meg ott érvényes jogosítványom nincs is ? (Attól azért nem tartottam, hogy lemeszelnek a rendőrök, de mégis a Resort 40 km!) S visszagondolva a bokatörős ösvényekre, meg hogy tulajdonképpen mindenki visszafordult félútról és csak ők ketten mentek tovább: ha valamelyiküknek valami baja történik, és ne adj Isten, nem tud járni, akkor ott mit fog tenni a másik? Mert a rádiótelefon azért több kilométerre van. A mobilhoz pedig nincs térerő. És ha egyikük ilyen esetben visszaindul, és a másik meg egyedül marad a néptelen helyen, akkor nem történik-e még nagyobb baj? Ha meg én indulok keresni őket, akkor meg nejem marad a már néptelenné vált parkolóban – igaz, egy lezárt autóban. De mégis.És mit csinálok, ha közben besötétedik és ezért én is bent rekedek a hegyek között? (Mert ott sokkal gyorsabban esteledik, mint nálunk.)

Szóval, mindez csak úgy átfutott az agyamon és minél jobban múlt az idő, annál idegesebb lettem. Szerencsére azonban a fiatalok kb. 20 perc után megérkeztek, így a helyzet végül is megoldódott. Magam számára azonban azt a két tanulságot vontam le, hogy egyrészt egy ilyen kirándulást nem délután kettőkor kell elkezdeni, hanem sokkal korábban, másrészt pedig, ha szét is válik a társaság, akkor legalább 3 főnek együtt kell maradnia…

Természetesen a Kata-Tjutánál is megnéztük a naplementét, az azonban olyan értelemben csalódást okozott, hogy nem tudott már többet nyújtani, mint amit az Ulurunál tapasztaltam, – de mielőtt ezt a megjegyzést bárki félreértené, megemlítem, hogy legalább olyan káprázatos volt ez is, mint azt korábban az Ulururól írtam.

S végzetül még talán két dolgot említek. Az egyik, hogy minden turistának, mindenhol vigyáznia a kell a nyelvére, mert soha sem lehet tudni, hogy ki, hol érti meg az ember szavát. Mi ezt már régen megtanultuk, nem is magunk miatt említem, hanem mindazok okulására, akik úgy gondolják, hogy a világ másik felén és úgyszólván a semmi közepén magyarul már amúgy sem ért senki, így azután nem tesznek féket a szájukra, ha kritizálni akarnak valamit. S a következmény meg akár óriási kellemetlenség lehet.

Szóval ballagtunk a rekkenő hőségben, egymagunkban, a teljesen néptelen ösvényen, amikor is előkerült egy fiatal pár, és amikor mellettünk elhaladtak, egyszer csak mintha magyar szó ütötte volna meg a fülemet! Annyira meglepődtem, hogy itt a semmi közepén magyar szót hallok, hogy szinte elfelejtettem megszólalni! Már vagy 20 métert is elhaladtak, amikor felocsúdva a meglepetésből utánuk szóltam: “Bocsánat, Önök nem magyarok véletlenül?”. Véletlenül azok voltak. Egy Sydneyben tanuló fiatalember és az őt meglátogató barátnője, akik kirándultak ide – most Sydneyből, egyébként pedig Komáromból.

A másik meg az, hogy mint említettem, a hegycsoport az őslakók szent helye, ezért mielőtt nekilátnánk ott túrázni, keressük fel az itt fellelhető egyetlenegy toalettet, mert nem lenne helyes semmiképpen a Kata-Tjutából Kaka-Tjutát csinálni.

A szerző engedélyével.