Kutya-macska bevándoroltatása Magyarországról hosszadalmas, költséges és szívszakasztó. Akik eddig belefogtak, mind úgy találták jobbnak, ha elajándékozzák az állatot. Ha mégis magad szeretnél dönteni a kérdésben, akkor nézd meg a következő oldalt is.

A karantén-szolgálat honlapja azt írja, hogy ha ma (2006. okt. 20.) lefoglalod a helyet, akkor 5 hónap múlva lesz üresedés a kutya vagy macska számára. Magyarországról behozott állatot minimum 30 napig karanténban kell majd tartani. Egy kutyáért napi 17,55 AUD-t kell fizetni, plusz mindenféle egyéb díjak.

Ha ma hozzákezd valaki Magyarországon a kutya felkészítéséhez, akkor minimum 178 napra lesz szüksége. Több oltás és vérvizsgálat kell, mind meghatározott módon és időben. A légi szállításhoz spéci ketrec és még repülőjegy is szükséges. Könnyen elképzelhető, hogy egy kutya bevándoroltatása többe kerül, mint a tiéd. Megnyugtatlak, hogy a légitársaságok úgy bánnak a kutyával, mint egy kutyával: a csomagtérben szállítják, ahol kutya hideg van, sötét és zaj. Nem etetik-itatják őket, simogatásról szó sem lehet, éppen ellenkezőleg, a karantén-szolgálat alkalmazottai például vastag bőrkesztyűt viselnek, hogy ne harapják meg őket az idegen állatok. Kis drótketrecekben tartják majd a kedvenceidet. A 30 napos börtön ideje alatt nem sok társasági életet élhetnek szegény jószágok, mert akkor átadhatnák egymásnak a veszettséget. Marad a kétségbeesett ugatás és nyávogás.

Ha még ma este szeretnél egy kismacskát vagy kiskutyát, akkor keress a helyi apróhirdetésekben (pets – free to good home) vagy a kisállat-kereskedésekben (pet shops). A szupermarketek környékén találhatsz nyilvános hirdetőtáblákat, oda szokták kitűzni a környékbeliek a macskaszaporulat hirdetését.

Ausztrália egy kutya-bolond ország. Mindenkinek van háziállata. Majdnem mindenki kertes családi házban lakik, vagyis még hely is van a jószágnak. Az új bevándorlók vannak csak bajban, mert kezdetben egy emeletes házban vagy sorházban bérelnek lakást. Ezeken a helyeken a háziállatok tartását a lakószövetkezet szabályai csak nagyon-nagyon ritkán engedik meg.

István írta Budapestről:

A kutyuli megkapta a mikrochipjét a nyakába. Szegénybe egy akkora injekciós tűn keresztül nyomták be, mint egy kútfúró… Majdnem odadőltem mellé, amikor az orvos megmutatta közelről, hogy miről is van szó.

Nagyon jól viselkedett a kislány, szinte meg sem moccant, csak a feleségemhez simult, és úgy reszketett. Persze kapott Lidocain injekciót előtte, de hát párszor már járt az állatorvosnál, és tudta, hogy ott sok jóra nem számíthat. Csak hogy fokozzuk a doktor iránti utálatát, még kértük, hogy a különféle betegségek elleni mixet is adja be neki, mert szorít az idő.

Ez a múlt héten pénteken történt, és most vették le tőle a vért, amit el kellett vinni az Állategészségügyi Intézetbe, hogy megmondják az eredményt. Ha nem éri el az 0,5 nemzetközi egység/ml-t az érték, akkor újra kell ismételni. Tiszta állatkínzás ez a kiviteli mizéria… :(

Arra gondoltam, hogy az embereket miért nem oltatják be, mielőtt kimennének, és csukják be őket odakint szintén legalább 30 napra? Biztosan van olyan betegség, amit egy látszólag egészséges ember is be tudna hurcolni az országba. Másik oldalról meg nagyon tudom helyeselni ezt a szigorú eljárást. Hányszor hallani olyan horror történeteket, hogy egy gazdag élővilággal rendelkező hely csak azért pusztult ki, mert az ember a múltban új fajokat, és betegségeket hurcolt be magával!

Viszont azt azonban egyre inkább látjuk, hogy sajnos nem fogjuk tudni most kivinni szegény kutyust magunkkal. Annyira szigorúan veszik az állattartást (legalábbis kutyák és macskák esetében) lakásban odakint, hogy szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik olyan helyet találni, ahová szabadon bevihetnénk. Az egyetlen lehetséges megoldás az lehet, ha sikerülne egy éven belül legalább egy házat bérelni. Ismerve nagyjából a kinti árakat, ez nem is tűnik reménytelen vállalkozásnak. Egy évig pedig minden vizsgálat érvényes marad a kutyusnál.

Mivel világ életében kertben élt szegény pára, ezért a lakás valószínűleg inkább csak visszalépést is jelentene számára. Legalábbis ezzel próbáljuk vigasztalni magunkat.

Végül nem hozták magukkal a kutyát, hanem elajándékozták.

Faust, 2005

Az alábbi események tényleg megtörténtek. Átélve kevésbé volt komikus, mint így olvasva. A jogi és bürokratikus fordulatok megértése nem egyszerű, így e cikket csak a logikai játékokat kedvelők olvassák tovább.

A kiindulási helyzet egyszerű: adott egy gyönyörű, kimagaslóan jó idegrendszerű, munkavizsgás belga juhászkutya, aki minden karaktertesztet maximális pontszámmal teljesített. Agility versenyzőként, valamint majd minden rangosabb kiállítás résztvevőjeként bejárta egész Európát, Franciaországtól Finnországig. Tehát olyan kutya, aki már semmin sem csodálkozik, nem ijed meg sem zajtól, sem hirtelen mozdulattól, közömbös a kutyákkal szemben, ahogyan elvárják tőle. Ha egyszer bekerül egy bokszba, ott menten el is alszik, mondván, valószínűleg hosszú út vár rá. Bergerac Faustról van szó, aki többszörös Best In Show győztesként legutóbb az agility országos bajnokságon is bizonyított második helyével. Amúgy rém lusta kutya, csak akkor izgága, ha feladat van. Eme jó tulajdonságokat megirigyelvén, egy ausztráliai tenyésztő a kutyát egy évre kölcsönkérte "lízingelni", hogy ott ez idő alatt sok szép utódot hozzon létre. Vállalta a kivitel költséges és bonyolult procedúrájának minden anyagi vonzatát, így az én feladatom csupán a kiküldéssel járó adminisztratív teendők itthoni intézése volt. Tudtam, hogy Faust az a kutya, akit biztosan nem fog megviselni egy ilyen "kiruccanás". Először is meg kellett tudnom, hogy mit is kell tenni. Erre a válasz egy 10 oldalas angol nyomtatvány volt, amelyet az internetről könnyen letöltöttem, lényegét röviden leírom a következőkben, a hozzávetőleges költségekkel együtt.

Első lépés

A kutya rendelkezzen chippel, (6000 Ft) majd vérvétellel (18 000 Ft) kell igazolni, hogy a veszettség elleni védettsége eléri az előírt értéket. Ha ez megvan, várni kell a kiutazásig 180 napot. (Így Ausztráliában a minimális karanténnal, vagyis 30 napos bezártsággal megússza a kutya.) Ezen viszonylag elég egyszerűen túljutottunk. A baj csak az volt, hogy az EU-hoz való csatlakozás után nem sokkal történt a vérvétel, és az Országos Állategészségügyi Intézet időközben nem kapta meg az EU akkreditált labor címet. Erre persze a 180 nap elteltével jöttünk rá. Ráadásul magyar nyelvű leletet adtak, amellyel az ausztrálok nem sokra mennek. Nem baj, ha személyesen bemegyek a laborba, átírják. Kicsit sürgettem volna a dolgot, hiszen ezt az eredményt kell a hatósági állatorvossal igazoltatni (1600 Ft), és ennek alapján állítja ki Ausztráliában az AQIS (a karantént engedélyező intézmény) az import engedélyt, és csak ennek birtokában lehet továbblépni.

Sajnos, a titkárnő beteg, így várni kell, de megígérték, hogy elküldik faxon hétfőn. Szerdán telefonomra azt válaszolták, hogy már elküldték postán, sajnos faxon nem lehetett, mert nem fizettem ki a fax-költséget, amit ugyan nem is kérték (10 Ft). De postán végül megérkezett egy 2500 forintos számlával együtt, amelyet a postázásért (!) állítottak ki. Próbáltam érvelni, hogy eleve angolul kellett volna kitölteni, hiszen ilyen papírt csak a karanténnal rendelkező országokhoz kérnek, mint Anglia és Svédország, de azt mondták, ez nem igaz. Mert például ha valaki tudni akarja, hogy hatott-e a veszettség ellenei oltás, itthon is kérheti. Elismertem, hogy erre az eshetőségre nem gondoltam, és megköszöntem az életszerű példát. De végre, meggyőzve a hatósági állatorvost, hogy Ausztrália nem EU tag, tehát nem kell figyelembe venni az EU véleményét a laborunkkal kapcsolatban, és itthon államilag elismert ez az intézmény, így ezt nyugodtan igazolhatja, tovább léphettünk. Végre kiküldtük a papírokat, most a kintieken volt a sor.

Második lépés

Ez már nehezebb. 30 napon belül a kiutazás előtt kell újabb vérvétel, paraziták elleni védelemmel egy időben, állatorvos előtt. Sok-sok vizsgálati értéknek megfelelőnek kell lenni, nem részletezem. Ahhoz, hogy ebből az egyik teljesülhessen, nem szabad beoltani vérvétel előtt a kutyát Brucellosis ellen. Viszont minden más ellen oltottnak kell lennie a karantén teljes ideje alatt (egy vizsgálat ára 13 000 Ft+ÁFA meg a gyógyszerek). Ez már némi logikai feladatot is jelentett, de két diplomával az ember még nagy önbizalommal rendelkezik az elején.

Levettük a vért, most már körültekintően egy akkreditált laborhoz fordultunk Németországban. Utána beadattuk a védőoltásokat, mert ott meg két hétnek el kell telnie az utazás előtt. Így karácsonyra már kint lehet a kutya, hisz mindenki izgatottan várja, már a sydney-i nagy kiállításra is benevezték.

Eltelt egy hét, amikor izgatottan telefonált a labor itteni képviselője. Történt egy kis baj: véletlenül hő-kezelték a vért, és csak utólag nézték meg, hogy milyen vizsgálatot is kértek, így azok már nem végezhetők el. De ne aggódjak, kijönnek hozzám, és "ingyen" leveszik az új vért, háznál, még aznap este. Ekkor említettem meg, hogy nagy betűkkel hívták fel a figyelmünket arra, hogy a vérvétel előtt nem szabad beoltani az ebet. Újabb telefonok, szerintük öt nap alatt még nem hatott a vakcina, és jó lesz az eredmény így is. Bár kételkedtem, de a szakértő, az szakértő, és amúgy sem volt más választásom. Két hét múlva megjött a papír, persze nem megfelelő értékekkel, az AQIS mégis jobban tudta a virológiát. Újabb szervezés, le kellett mondani a lefoglalt repülőjegyet, és karantént.

Van egy kiskapu: ha 14 nap elteltével újabb vérvételkor csökken a mért érték, mehetne a kutya. Mivel két hét a lelet megérkezése, logikailag belátható a paradoxon, lehetetlen teljesíteni a 30 naposnál nem régebbi vérvétel kritériumot a többi öt jó érték esetén. Tehát ezzel a lehetőséggel nem élhetünk, hiszen akkor a többi jó érték évül el. Maradt tehát egyetlen megoldásként, minden vizsgálat megismétlése.

Megint vettünk vért, és vártunk. Most már volt ideje a vakcinának hatni, így az érték, csökkenés helyett még magasabb lett. Megint vettünk vért, negyedszerre. Vártunk. Egyre izgatottabban. Szegény állatorvos, aki az egészben vétlen köztes lépcső, szintén egyre idegesebb, én csak őt tudom sürgetni, és neki tudom megmagyarázni, hogy miért is kéne mielőbb megtudnom az eredményt. Hiszen akkor még ki kell töltenie az import-engedélyt a kezelőorvosnak, azt igazolnia a hatósági állatorvosnak, majd kiküldeni az AQIS-nak, aki engedélyezi az utat. Csak ekkor lehet lefoglalni a gépen a helyet, és várni annak visszaigazolását. A légitársaság csak akkor fogadják el a foglalást, ha megvan minden papír. Amikor itt nappal van, Ausztráliában 11 óra eltéréssel éjszaka, ezért még e-mailen is két nap mire egy válasz ideér, főleg ha hatóság az illető, és itt a karácsony.

Két hét után telefon a labornak – még jó, hogy tud németül az állatorvos. Sajnos, oda nem érkezett semmilyen vérminta, most a futár volt a hunyó, valahol elkeverte (de legalább nem kellett fizetni). Ezt már félve közölték velem. Ausztráliából azt üzenték, most már mindegy mikor, de várják Faustot, és nagyon köszönnek mindent, más már feladta volna. Én makacs vagyok, ha egyszer elkezdek valamit, be is fejezem. Bár önbizalmam ekkor már némileg megingott.

Újabb vérvétel, közvetlenül karácsony előtt. Badarság volt részemről, beismerem. Ki dolgozik gyorsan ilyenkor? De két hét után telefon, (telefonköltséget nem számoltam, de sok) jók az eredmények. Csakhogy nekem az eredeti lelet kell mindenből, fax nem jó. Különben is pontatlan a név rajta, ki kell javítani. Könyörgünk a telefonon keresztül a labornak, hogy ha lehet, futárpostán küldje az anyagot, mert most már valahogy nem bíztam a postában sem. Ha vállalom a költségeket (újabb 2500 Ft), természetesen három napon belül itt lesz. Kedvenc állatorvosom kezd megkönnyebbülni, végre megszabadul tőlem egy kis időre.

Heuréka, három hét eltelt, de maradt majdnem egy egész hét a foglalásra. Közben a kutya agilityben elérte az A3a-s fokozatot, mert addig is versenyzett, ha már itthon van. Kezdtem optimistán látni a világot.

Az utolsó négy napban az utazás előtt, sokadszorra féreghajtók (1500 Ft), meg Frontline kezelés (1800 Ft), persze állatorvosi pecséttel, bevezetve a Kutya Útlevélbe (3500 Ft) is, hiszen kell az is, Bécsből utazik a kutyus, mert így "csak" másfél napig ül a bokszban (40 000 Ft). Persze ehhez tudni kéne az utazás idejét. A 28. napon van csak hely, az még belefér, de az AQIS a hétvége miatt csak nem akar időben válaszolni, az utolsó jóváhagyás még hiányzik. Én már tűkön ültem hétfőn a monitor előtt, mert a kutya kedden menne, és egy délutánom maradt csak a visszaszámlálásból. Jön az e-mail, szóbeli engedély már van, elvileg mehetek másnap a bécsi reptérre.

Harmadik lépés

Elvileg az utolsó. Egy nappal az utazás előtt a hatósági állatorvos igazol mindent (2800 Ft), lepecsételi a 12 oldalas import engedélyt, amelyhez minden létező információra szükség van, tán csak a minisztérium portásának a nevére nem kíváncsiak. Egy-két telefon az illetékessel, és egy órai papírtöltögetés után Szentendréről már indulhatok is haza Solymárra, hogy felkészítsem a kutyát az útra, mert reggel 3 órakor indulhatunk Bécsbe.

Hétfőn már reggel megetettem, hogy másnap bírja az utat, délután fésülés, és jó sok agility a pályán, hagy elfáradjon az útra.

Eljött a nagy nap! Indulás! Megtaláltam a speditőrt első nekifutásra, és volt időm még jól kifuttatni a kutyust a nagy bezárás előtt. Az osztrák hatósági állatorvos is megérkezik reggel hétkor, mert neki kell lepecsételni a lezárt bokszot (50 EUR). De előbb Faustot megvizsgálja, majd adminisztráció. Hosszabb eszmefuttatás bontakozott ki közöttünk, mert szerinte neki kellett volna az utolsó részt igazolnia az importengedélyen, de a nyomtatványon javítania nem lehet. Hiába magyaráztam, hogy az exportáló ország hatósága igazolja, hogy a magyar állam államilag elismeri az orvost és labort, ezt ő nem teheti meg Ausztriában. Végül hajlandó volt egy külön lapra leírni a plomba számát, meg amire még szükség volt. Együtt lementünk a reptéri csomagok feladásának helyére, és bezártuk a kutyát, aki már eléggé elfáradt.

Újabb probléma. Hova tegye az egy szem plombát, amit hozott, hogy a bokszot semmilyen módon ne lehessen kinyitni, mivel két oldalról nyitható az eleje, de szét is lehet szerelni. Egy órai konzultációval, és némi acél heveder segítségével ezt a problémát is megoldottuk. Mindenki örült, én búcsút vettem, Faust adott még egy puszit, és lefeküdt aludni, hiszen gondolta, most jön az utazás. Még van idő a felszállásig, de én végre mehetek haza.

Bár a kivezető utat a reptérről lezárták útépítés miatt, valahogy rátértem a haza vezető autópályára, és azon izgultam, hogy el ne aludjak hazafelé. Arra, hogy közben dolgoznom is kellett volna, már nem is gondoltam.

Csörög a telefon, a speditőr az. Kérik a kinti fogadó telefonszámát, amit persze nem tudok. Mentőötlet, nézzék meg a honlapján, biztosan rajta van. Második telefon. "Milyen gyógyszert kapott a kutya indulás előtt?" Ez könnyű, hiszen benne van a könyvében. "Nem kapott nyugtatót?" Magamban jót nevettem, aki ismeri Faustot, abban a nyugtató fogalma fel sem merül. Már Bicskénél járok, amikor jött a harmadik telefon. Sajnos a légitársaság a reptér állatorvosával egyetértésben úgy ítélte meg, hogy a kutya súlyos beteg, valószínűleg a magyar állatorvos túlnyugtatózta, szerintük Kuala Lumpurig elpusztul, ezért levették a gépről. Ekkor már azt hiszem, kiabáltam. Szerintük a kutya semmilyen ingerre nem reagál, ez nem normális, valószínűleg elpusztult. Ekkor több telefonváltás történt, mindent bevetettem a zsarolástól a könyörgésig, de már késő volt, a gép elment. Persze a speditőr csak egy óra múlva ismerte be, hogy mehetek vissza, és addig sem engedett beszélnem senkivel.

Indultam megint Bécsbe, de már nem voltam fáradt, tomboltam. Láttam magam előtt, amint az én nyugodt kutyám bokszát bökdösik, ő meg alszik tovább, hisz nem egy ideges típus. Mire felértem a speditőrhöz, már potyogtak a könnyeim. Utasítottam, hogy másnapra foglaljon azonnal újabb helyet, ez az utolsó esélyem, hogy akkor kiviszik a kutyát, különben már új importengedélyem sincs, és minden kezdődne elölről, amihez tudom, hogy nincs erőm. Csak akkor tudom bebizonyítani, hogy a kutya jól van, ha kiveszem a dobozból, de akkor másnap ki fizeti ki az új eljárást, mert nálam már nincs pénz. Másrészről ez a kutya mindig így viselkedik, és ha másnap is leveszik majd a gépről, hogy döglött? Egy esélyem van, ha még aznap megmutatom az összes illetékesnek a kutyát, és beismerik, hogy tévedtek. Itt hosszabb eszmefuttatás következett a magyarellenességről, emberi jogokról, ártatlanság vélelméről, felelősségvállalás a tetteinkért témakörökről, károkozásról, az osztrák tévedhetetlenségről, valamint az állatorvosi diploma mibenlétéről, amit most nem részleteznék. Két óra múlva beszélhettem az állatorvossal telefonon, de németül, ami azért érdekes, mert csak néhány szót tudok németül. De ha ez az ára, ám legyen. A végére hirtelen megtanult angolul, és sűrűn elnézést kért.

Végül délután négykor kivettem a kutyát a bokszból, aki a hangom hallatán felébredt, de csak a dobozból kiszállva kezdett ugrálva örülni mindenkinek, egy kis ásítás és nyújtózkodás után. Előkerült a labda, és Faust megint a régi lett. Csoda történt! A hordárok jót röhögtek, és közölték, hogy márpedig ez a kutya még halott volt az előbb.

Csodálatos feltámadásunkat bemutattuk a légitársaság embereinek, és be akartunk menni az állatorvosi rendelőbe is. Ahogy nyitjuk az ajtót, két drótszőrű tacskó repült ki, és Faust hatalmas szőrébe kapaszkodva kezdték tépni. Az egyiket én tudtam hatástalanítani, a másikat az orvosnő szedte le pár perc alatt. Most már nem csodálkoztam, hogy szerinte Faust viselkedése nem normális, valószínűleg még életében nem látott ilyen kutyát. Most már csak az hiányzik, hogy a friss sérülés miatt ne engedjék be Ausztráliába! Az illetékesek mindannyian arra a következtetésre jutottak, hogy Faust túl nyugodt kutya egy repüléshez. Bezzeg a másik kutyát, aki tombolt mellette a gépen, elvitték!

Most már könnyű volt a dolgom, újra hazajönni Magyarországra, és hajnalban újra vissza, kezdődött minden előröl. Ekkor már egy fillér nélkül, hisz nem több napra készültem.

Másnap mindenki együtt volt a berakodásnál, elnézést kérések, és megállapítások arról, hogy ilyen nyugodt kutyát még nem láttak, ez nem "normális". Lefényképezték még állva, gondolom, előre küldik, nehogy félúton visszaküldjék megint. Adtam egy írásos nyilatkozatot, hogy nem kapott nyugtatót, és az én felelősségemre kivihetik a kutyát, bár előtte két hatósági orvos már igazolta ezt a tényt. Végül a targonca felemelte az ismét békésen alvó Faust bokszát, hiszen megint jól kifutattam. Egy óra késéssel felemelkedett a gép Sydney felé, jegesedés miatt várakozott, hóvihar lett reggelre. Ekkor már megvártam az irodában a felszállást a biztonság kedvéért.

Szóval, ha valaki Ausztráliába utazik kutyával, jól gondolja meg, mi vár rá. Mivel Faust visszajön, vettek tőlem egy másik kiskutyát is, a jövő héten vesszük az első vért.

Jelentés a rács mögül

Maga a procedúra számunkra nem volt ennyire bonyolult (bár tényleg nem egyszerű), legalábbis nem ütköztünk komolyabb akadályokba. Minket leginkább az egésznek a költségvonzata rázott meg. A kutya által még otthon töltött 150 nap során elintézendő dolgokat nem is szeretném hosszasan ecsetelni (mindössze pár szóban), mivel ezt Halász Ildikó már megtette előttem. Én inkább arról szeretnék részletesebben beszámolni, hogy mi történik a kutyával, miután végre fölkerül a repülőre, és elindul a kenguruk földje felé. Hátha valakit érdekel, merthogy, amint mondani szokták, a történetnek ez a része sem semmi.

Még itthon

Kezdeném tehát az elején, de a repülőgép felszállásáig csak érintőlegesen említve a procedúrát: adott volt Lizi, golden retriever fajtájú, kétéves kutyánk, akit magunkkal akartunk hozni, mivel két évre Ausztráliába költöztünk a férjemmel, és erre az időre sem akartunk megválni tőle. Így visszagondolva az egész hercehurcára, most már azt mondom, hogy nem volt olyan vészes. Lizi majdnem fél éve velünk van Sydney-ben, a kezdeti nehézségek már távolinak tűnnek, valószínűleg megszépítették őket az emlékek.

A lényeg tehát az, hogy már az elején fel kell venni a kapcsolatot az AQIS-szal, azzal az ausztrál hatósággal, amely a karantén-ügyeket intézi. Az első vérvételtől számított 180 nap múlva szabadulhat a kutya legkorábban a karanténból, de minimum 30 napot kell ott töltenie. Tehát ha nem akarjuk, hogy szegény ennél több időt legyen rács mögött, a chip beültetésétől (ha még nem volt neki) és az első vérvételtől számítva legkorábban 150 nap elteltével indulhat neki a nagy útnak. Ebből a 150 napból 120 napig tulajdonképpen némi papírmunkán kívül nincs is semmi dolgunk. A bonyolultabb ügyekre valóban az indulást megelőző 30 napon belül kerül sor: újabb vérvétel, külső és belső paraziták elleni kezelés, speditőr kiválasztása és repülőhely lefoglalása stb.

Az indulás

Mielőtt továbblépnék, ezúton szeretnék köszönetet mondani Lizi állatorvosának, Dr. Egerszegi Péternek, aki az elejétől fogva nagyon profi módon intézte és irányította az egész procedúrát. Úgy gondolom, neki is köszönhető, hogy végig nem adódtak komolyabb problémák. Már az első vérmintát egy EU által elismert német laborba küldte, ahonnan német és angol nyelven kaptuk vissza az eredményt.

Legnagyobb problémánk az AQIS-nak küldendő jelentkezési lap volt, mely tulajdonképpen az importengedély iránti kérelem, és a többi papírhoz hasonlóan hatósági állatorvosnak kell lepecsételnie. Amikor mi ezt a papírt elvittük hozzá, a hatósági állatorvos éppen szabadságon volt, és egy nyugdíjból visszajött bácsi helyettesítette. Sajnos ő nem tudta, hogy a sok közül melyik a megfelelő pecsét erre a célra. Így aztán nem sokkal a faxolást követően az AQIS szólt, hogy nem fogadják el a jelentkezést, mert nem ez a hivatalos magyar hatósági állatorvosi pecsét. Mehettünk vissza beszerezni az AQIS által mintaként elküldött, kerek "igazit". (Megjegyzem, valószínűleg az első Ausztráliába küldött magyar kutya papírjain látott pecsétet tartják "igazinak", ehhez ragaszkodnak akkor is, ha otthon esetleg tényleg megváltozna.

Innentől viszont már simán ment az ügy, bár némi tanakodásra nálunk is sor került azzal kapcsolatban, hogy magyar vagy osztrák hatósági állatorvosnak kell-e hivatalosan lezárnia a kutya dobozát – mivel Lizi is Bécsben szállt fel a repülőre, de Magyarország volt az importáló ország. Szerencsére ez is simán megoldódott, s Lizitől érzékeny búcsút vettek szüleim a ferihegyi reptéren. Nem tévedés, Ferihegyen, mivel a mi speditőrünk budapesti indulással vállalta a fuvart; már ott betették a dobozába, és furgonnal vitték a bécsi reptérre.

Mentségükre szolgáljon

Ekkor azonban már túl voltunk az első sokkon, amely akkor ért minket, amikor megkaptuk az első árajánlatot a kutya kiszállítására: 616000 Ft! Nem akartuk elhinni, kétségbeesetten hívogattam légitársaságokat és szállítmányozó cégeket, de – második sokk: ennél csak drágább ajánlatokat kaptunk. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy Lizi mégis jön, kerül, amibe kerül, hiszen mégiscsak családtag.

Megjegyezném még azt is, hogy bár az elején én is megijedtem a majdnem 20 oldalas dokumentum tartalmától, amit az AQIS honlapjáról töltöttem le, hogy mi mindent is kell csinálni a kutyával ahhoz, hogy kimehessen, most már megértem az ausztrál hatóságok óvatosságát. A kontinensen egyáltalán nem létezik veszettség, és nem csoda, hogy ezt az állapotot fenn is akarják tartani. Az is igaz, hogy ezzel a bonyolult procedúrával az ausztrálok csak próbálják menteni, ami menthető, hiszen a kontinens eredeti, rendkívül különleges állatvilágát már az első partraszállók elkezdték tönkretenni az Európából áthozott nyulakkal és rókákkal, valamint más, itt eredetileg nem honos élőlényekkel. Az AQIS ügyintézésével kapcsolatban pedig nem voltak negatív tapasztalataim: segítőkészek voltak, és minden kérdésre rögtön válaszoltak (bár távol álljon tőlem, hogy védelmembe vegyem az ausztrál ügyintézést, úgy általában). Az importengedély is nagyon gyorsan elkészült, és küldték, ahogy tudták.

Lizi tehát szerencsésen felszállt Bécsben az Ausztráliába induló járatra, én meg nagyon vártam már Sydney-ben: két hónapja nem láttam, mivel én már korábban eljöttem a férjem után Magyarországról. Mindenki izgult az út alatt, hogy Lizi hogyan fogja viselni a megpróbáltatásokat.

Megérkezés Sydney-be

Már az előző héten szóltam az AQIS-nak, hogy pontosan mikor érkezik a kutyám, de megnyugtattak, hogy ők már tudják, mert a légitársaság informálta őket. Menni fognak érte a reptérre, viszont én az érkezése napján nem láthatom, majd csak másnap reggel érdeklődhetem telefonon a gondozónál, akihez Lizit beosztották. Az érkezése utáni reggelen már 8 órakor telefonáltam. A gondozó nagyon kedves volt, megnézte a kutyát a kedvemért, és mondta, hogy minden rendben, csóválja a farkát. (Bár a férjem szerint minden érdeklődőnek ugyanezt mondják, akkor is, ha a kutya a földön fetrengve nyüszít.) Arra a kérdésemre, hogy mikor láthatom, azt felelte, hogy legjobb lenne majd csak a következő látogatási időben (5 nap múlva!), mert addigra már megszokik ott annyira, hogy nem akar mindenáron hazajönni velem. Én persze ragaszkodtam hozzá, hogy azonnal megnézhessem; biztos voltam benne, hogy megnyugszik az egész hercehurca után, ha láthat. Végül beleegyezett, hogy aznap délelőtt meglátogassuk.

Lizi kitörő örömmel fogadott minket; egyáltalán nem látszott, hogy megviselte volna a hosszú utazás. Néhány dolgot azért megállapítottam rajta, és nagyjából tudtam is, hogy mi történt vele az elmúlt két napban.

Minden állatot az AQIS emberei vesznek fel a reptéren. Ez persze nem ilyen egyszerű: miután leveszik őket a gépről, fertőtlenítés, orvosi vizsgálat és egyéb biztonsági intézkedések következnek. Lizikémnek olyan sprőd volt a bundája az első találkozásunkkor, hogy smirglizni lehetett volna a hátán, tehát valószínűnek tartom, hogy valamiféle vegyszerrel lecsutakolták. A karmai pedig szépen le voltak nyírva, és nem hiszem, hogy ő rágta volna le őket izgalmában egy légörvényben. Tehát az állatok érkezés után még jó pár órát töltenek a reptéren, már csak azért is, mert több állatot összevárnak, majd az AQIS embere furgonnal szállítja őket a karanténba (kutyákat, macskákat együtt). Ott megint nyilvántartásba veszik őket, újabb ellenőrzés, majd lepakolják őket dobozostól a megfelelő épület elé. Innen a kijelölt gondozók szedik össze őket, és beviszik a nekik fenntartott, számozott ketrecbe. A dobozokat összegyűjtik, és a távozás napján az állattal együtt visszaadják (ami azért fontos, mert igen drágák, főleg a nagyobb méretűek).

Mit is kell tudni a karanténról?

Mindenekelőtt azt, hogy kb. 40 km-re van a belvárostól, és igen nehéz megközelíteni. Tulajdonképpen az egyetlen jó megoldás autóval menni, mert csak a 4-es főutat kell megtalálni, és azt követni; ez vezet Eastern Creek-be, ahol a karantén található. Elméleti lehetőség a tömegközlekedés használata is, de valójában semmi nem megy oda. A legközelebbi vasútállomás 4 km-re van, ami a Quaranteen Station honlapja szerint 20 perc gyalog. Én megkockáztatnám, hogy van az 40 perc is, ráadásul nem is vezet oda rendes gyalogút.

Amikor az első hivatalos látogatási időben igyekeztem Lizihez, lengyel barátnőmmel a bonyolultabb megoldást választottuk. A honlap utasításait követve felszálltunk a Richmondba tartó vonatra, és Rooty Hill megállóig zötykölődtünk rajta. Miután tériszonyos barátnőmet átkönyörögtem/rángattam a gyalogos-felüljárón, meglepetten néztünk körül: máris az "outback"-ben lennénk? (Ausztrália vad, sivatagos belső területeit hívják így.) Rooty Hill egy porfészeknek tűnt a préri közepén, egyetlen főbb utcával. Taxi sehol. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy nem a kidőlt-bedőlt kocsma előtt ücsörgő uraknál, hanem a szemben lévő kínai üzletben érdeklődünk, hogyan lehet itt taxit szerezni. Erős kínai akcentus kíséretében megtudtuk, hogy telefonon kell megrendelni. Kb. fél óra múlva elő is állt az autó a bangladesi sofőrrel, aki rögtön az elején közölte, hogy fogalma sincs, hol van a karantén, még soha hallott róla. Így hát én navigáltam oda a saját térképem alapján. (Ráadásul nem működött az autóban a légkondicionálás – bár az is lehet, hogy működött, csak a sofőr nem kapcsolta be, mert úgy többet fogyaszt az autó -, és iszonyatosan meleg volt, szóval Lizikém már messziről kiszimatolhatta, hogy érkezik a gazdi.) Visszafelé annyiban volt bonyolultabb a dolog, hogy a telefonon megrendelt taxi 45 percnél hamarabb soha nem érkezett meg a karanténba. Látnivaló márpedig azon a környéken nem sok van. Viszont megtudtuk a már rutinosabb állatlátogatóktól, hogy legközelebb érdemes inkább a kicsit messzebb lévő Blacktown vasútállomásáról megközelíteni az objektumot, mivel az civilizáltabb hely, mindig van taxi, és a vonatok is gyakrabban járnak.

Dupla börtöncella

Néhányszor volt szerencsém autóval menni látogatóba. Első alkalommal segítőtársam ismét lengyel barátnőm volt: ő navigált, én vezettem. Közel háromnegyed órája voltunk úton, amikor egyszer csak ismét ugyanabban a városrészben találtunk magunkat, mint ahonnan elindultunk. Nem adtuk fel ilyen könnyen, és második próbálkozásra szerencsésen oda is találtunk – éppen a látogatási idő végére. A karantén látogatási ideje minden kedden és csütörtökön délután fél háromtól fél ötig tart. Érkezéskor be kell jelentkezni a recepción, ahonnan odaszólnak a megfelelő gondozónak, hogy melyik állathoz jött látogatóba a gazdája. Egy gondozó általában két épületsornyi ketrecért – valamint a bennük lakó állatokért – felelős. A megfelelő számmal ellátott épületsorhoz érve meg kell keresni a gondozót, aki beenged bennünket a kutyánkhoz a ketrecébe, majd ránk zárja az ajtót(!).

A karantént egyébként leginkább börtönhöz tudnám hasonlítani. Egy-egy épületsorban kb. 20 pár ketrec található. Minden állatnak két ketrece van, egy éjszakai és egy nappali, egymással szemben. A ketrecek kb. 1,5×5 méteresek, ebből kb. az első egy méteres rész fedett; ide lépünk be közvetlenül a két ketrec közötti folyosóról, amely az épület közepén húzódik végig. A maradék 4 méter hosszú szakasza a ketrecnek a szabadba nyílik, ez a kifutó. A fedett részen található a kutyáknak egy kis ágy és az edényük. (Némi felár ellenében igényelhetünk nagyobb ketrecet is a kutyánk számára.) A két ketrec lényege, hogy amíg a kutya az egyikben van, addig a másikat ki tudják takarítani. Ez annyit jelent, hogy erős vízsugárral a ketrecek külső része előtt kialakított vályúba mossák a szennyet, ami onnan tovahömpölyög. Látogatáskor a gazdit a tiszta ketrecbe küldik, majd átengedik hozzá a boldog kutyust a másikból, szemből.

Sittkomfort

Én nagyon elleneztem, hogy ilyenkor rázárják kutyára és gazdira a ketrecajtót, amit belülről nem lehet kinyitni. Kimenni csak akkor lehet, ha a gondozó éppen arra jár, és szólunk neki, hogy lassan mennénk (de lehet, hogy fél órán keresztül nincs arra dolga!). Már a második héten kértem, hogy ne zárják rám a ketrecet: ígérem, hogy nem szöktetem meg a kutyát. Egyrészt bezártság érzésem volt, másrészt pedig akkor jártam a terhességem elején, és a reggeli rosszullétek egész nap kínoztak, nem akartam Lizi szép tiszta, éjszakára előkészített ketrecét összehányni. Meg egyébként is.

Érkezése után egy héttel az állatorvos újra megvizsgálja az állatot, és ha mindent rendben talált, engedélyt ad rá, hogy a kutya kimehessen a gazdijával a ketrecből. Ez azt jelenti, hogy amennyiben előre bejelentkezem sétára a kutyámmal a recepciónál egy konkrét időpontra, akkor hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt 9 és 12 között kimehetek vele fél órára, egy külön erre a célra elkerített, kb. 15×15 méteres füves területre. Esős időben viszont nem adnak erre engedélyt, mondván, hogy veszélyes a kutyának. Szerintem viszont csak nincs kedvük utána lemosni a kutyát, és így a kennel is koszos lesz.

A karanténban a kutya ketrecébe egyébként minden további nélkül lehet játékokat és a gazdira emlékeztető rongyokat vinni (nehogy elfelejtse, kinek köszönheti, hogy "sittre került"). Saját élelmet is vihetünk neki, ha nem tetszik, amit ott adnak (nagy pohár száraz eledel minden este fél ötkor). Friss vize pedig mindig van a kutyának.

Végre otthon

Nagyon vártuk, hogy leteljen a 30 nap, és hazahozhassuk Lizit új otthonunkba. A hazaszállítás előtti napon a gondozók szépen megfürdetik és megfésülik a kutyákat. Hazahozatal előtt még némi papírmunkát el kellett intézni a recepción, kifizetni 900 dollárt a karantén költségeire, és már vihettük is haza Lizit, akit már odakészítettek a recepció mögé a dobozába a többi hazakészülő kutyával és macskával együtt. Lizi úgy iszkolt kifelé az ajtón, hogy a lába sem érte a földet (én meg csak lobogtam utána a póráz másik végén, nem kis derültséget kiváltva az arra járókból), majd meglepő módon pontosan a mi autónk előtt fékezett le a parkolóban, holott még soha nem látta. Végre teljes volt a család Ausztráliában is.

Nagyon röviden megemlíteném, hogy a kutya kiszállításának teljes procedúrája nem volt ugyan egyszerű, de korántsem volt olyan nehézkes és buktatókkal teli, mint egyes más dolgok elintézése itt, Ausztráliában – például: házbérlés, bankszámlanyitás, bútorvásárlás, iskolába jelentkezés és egészségbiztosítás intézése.

Kutyával Ausztráliában

Számos problémába ütköztünk a kutya kapcsán, amióta itt lakunk – ezek közül csak néhányat szeretnék megemlíteni. Ausztráliában általában annyira nincsenek oda a kutyákért, ezért számos korlátozás vonatkozik rájuk. Nagyon nehéz volt például megfelelő házat találnunk, mert a legtöbb háztulajdonos (hiába van kert), nem szívesen adja ki a házát kutyásoknak. Ugyanez a probléma utazáskor is: a szállásadók nem szívesen látják négylábú barátainkat, tehát vagy ismerősökre, vagy kutyahotelre kell hagyatkozni az utazás ideje alatt. A nemzeti parkokba, számos közparkba és a legtöbb strandra szigorúan tilos kutyákat bevinni. Nagy, piros keretes tábla figyelmeztet erre a bejáratoknál, komoly pénzbírsággal fenyegetve, ha szegény pára mégis be merészelné tenni a tappancsát. Csak néhány strand van (a várostól meglehetősen messze), ahol megtűrik a kutyusokat.

Kétségtelenül pozitívum, hogy nincs a kontinensen veszettség, ezért nem is szükséges itt ellene védőoltás. Van viszont egy különleges féreg, mely a trópusokról terjedt le egészen idáig, és ellene komolyan kell védeni a kutyát. Lehet oltás formájában, melyet évente kell neki beadni, vagy kapszula formájában, melyet havonta kell megetetni vele. A másik veszély a kullancs, melyre itt talán még komolyabban oda kell figyelni, mint otthon. Ausztráliában ugyanis legalább négyféle kullancs leselkedik kutyusunkra (és persze ránk is), leginkább az erdőkben és a vízpartokon. Ha fertőzött kullancs csípi meg, komolyan megbetegedhet, akár el is pusztulhat. A legalattomosabb az a faj, amely mikroszkopikus mérete miatt szabad szemmel nem látható; egyedei tömegesen telepednek meg a kutya bőrén, és onnan lehet észrevenni a jelenlétüket, hogy a kutya eszeveszetten tépi, dobálja és vakarja magát.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy megérte Lizit ide kihozni, jó hogy velünk van. Szeretem nézni, ahogy rohan, tisztes távolságot tartva a nagy hullámoktól, a számára is engedélyezett tengerparton.

2 év után hazaküldtük a kutyánkat Magyarországra a szüleimhez. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, de arra jutottunk hogy ez lesz a legjobb megoldás. Nem olyan könnyű itt kutyával az élet. Először is a házbérlés. A legtöbb tulajdonos kiköti hogy háziállatok nem lehetnek még a kertben sem. Ráadásul házat bérelni elég sokba kerül, főleg itt Sydney-ben. Legalább 600-700 AUD-vel kell számolnotok hetente, ha a belvároshoz viszonylag közel, normális házat szeretnétek bérelni. Lakást bérelni sokkal olcsóbb, heti 600 AUD-ért már nagyon szép új, vízparti, elővároshoz közeli lakást kaptok. Mi pár hónapja lakásba költöztünk, mert úgy gondoltuk hogy nem érdemes olyan sokat fizetni egy hatalmas házért hármunknak, csak a kutya miatt.

Itt annyira nem szeretik a kutyákat mint Európában. A legtöbb nemzeti parkba és a parkokba nem mehetnek be. Nagyon kevés olyan hely van, ahol el lehet őket engedni és szabadon rohangálhatnak. Az állatorvosi ellátás viszont jó. Nekem a kislányom mellett nagyon kevés időm maradt a kutyámra, főleg amíg még Kata kisebb volt. Most már valószínűleg könnyebb lenne (Kata már 18 hónapos.) Ha nem akartok hosszú időre ide költözni és van akire rábízhatjátok a kutyákat, én inkább otthon hagynám őket. Ráadásul a 2 kutya ideszállítása majd hazaszállítása több mint 2 millió Ft-ba kerülne.

Faust levelei Ausztráliából

Lassan eljön a meleg évszak vége, és hűl a levegő, bár még most is 26-30 fok körül van. De nagyon korán sötétedik. Nem is tudom, hogy milyen évszak van itt, most, hogy a feje tetején állok. Még a kocsik is a másik oldalon közlekednek, és itt nem is mehetek be az étterembe a gazdival, mert kutyáknak "Tilos". Amit nem szeretek itt, hogy állandóan fésülnek, meg is fürdettek már többször. Otthon azért nem csináltak ekkora cécót egy kiállításból, de ez itt más. Lehet, hogy összefügg Maryanne foglalkozásával, hiszen ő abból él, hogy mindenféle kutyákat fürdet. Mobil kutyakozmetikusnak hívják errefelé, és ez igen jó megélhetést biztosít. Van egy felszerelt nagy busz, amiben a fürdetéshez, nyíráshoz, és egyéb szükséges eljáráshoz minden kelléket meg lehet találni, és ezzel a szolgáltatást igénylő lakásán úgy lehet megoldani a kedvencek ellátását, hogy kényelmes a gazdinak, a kutyus sem aggódik feleslegesen az idegen környezet miatt, és nem lesz minden tiszta szőr a végén. Mindenesetre, nekem már elegem van, eddigi életemben összesen nem fürödtem annyit, mint itt az öt hónap alatt, amióta itt vagyok.

Lynda most egy szociális gondozó hálózat vezetője, férje rendőrfőnök. Most lett kész az új házuk, 7 hold kert tartozik hozzá. Mégsem tarthat annyi kutyát, amennyit akar, mert itt szigorú előírások vannak az állattartással kapcsolatban. Általában két kutyát lehet maximum tartani egy kertben, és akkor sem szabad a szomszédokat zavarni. Igen elterjedt az elektromos nyakörv, a kutyák ugatása ellen- hát nem is tudom. Bár odahaza is leszidott a gazdi, ha túlzásba vittük, de azért minden ugatásért nem kaptunk megrovást. Így is elég baj volt, hogy a lányok, azzal az érzékeny lelkükkel, még a csibészelésnél sem nagyon mertek ugatni, mert azt hitték, azt sem szabad.

Lynda az új házánál akar egy macskapanziót nyitni. Hogy miért nem kutyáknak, amikor azok sokkal értelmesebbek? Mármint nekem semmi bajom velük, hiszen otthon is van egy perzsamacska, de ő kivételesen elég értelmes. Nos, a kutyapanzióhoz minimum 10 hektár terület kell, a környezettől való kellő védőtávolságokhoz, de macskáknak kisebb is elég. Itt nekik is kell csippet viselniük, és ha elkóborolnak, a gondatlan tulajdonos meglelhető, és felelőségre is vonható. Még ha kertes házban laknak, akkor is csak hálóval lezárt területen mehetnek ki, mert hát egy macska nem igazán érti, hogy hol a kerítés, bár megjegyzem, én is át tudnám ugrani, ha nagyon akarnám. Szóval, ha valaki elmegy otthonról, a kutya mehet pórázon vele, de a macska csak nyűg lenne, ezért igen nagy az igény a panzióra. De azért a kutyákról sem feledkezik el, gondolkozik egy agility pályán is, mert errefelé ilyen nincsen, és egy olyan helyet szeretne létrehozni, ahol folyamatosan tanfolyamok és szemináriumok lennének, a kutyázás minden területén.

Az egészségemmel is minden rendben. Bár nem igazán tudom, hogy mikor is kéne levedleni azt a sok szőrt, már ideje lenne. Hiába, a biológiai óra megzavarodott. Amikor otthonról elindultam, mínusz 20 fok volt, itt meg plusz 36 fok. Jelenleg a földkerekség összes létező védőoltásával rendelkezem, bár itt nincs is veszettség, meg egy csomó más sem. Ez nekem magas, de a kullancsoktól itt is félnek. Hallottam olyan Malionoisról, mert Lynda főleg ezt a fajtát, meg azokat a furcsa, drótszőrű belga juhászkutyákat tartja, amiket Lakenoisnak neveznek, bár 20 éve Tervueren volt az első kutyája. Szóval, ezek a Malik egyszer elszöktek, egy hatalmas birtokra szaladtak be, és csak másnap jöttek meg. Százával hemzsegtek rajtuk a kullancsok, fürtökben lógtak a fejükön. Szerencsére nem lőtték le őket, mert azonnal szóltak a tulajdonosnak, hogy mi történt, tudniillik ez itt egy teljesen szokásos eljárás, hogy lelövik a birtokháborító ebeket, vagy bármit, ami mozog. Azonnal rohantak az állatorvoshoz, mert az egyik betegség, amit a kullancs terjeszt, az a kullancs paralízis, teljes bénulást okoz 24 órán belül, és halállal végződik, ha időben nem kap ellenszérumot. Szerencsére, túlélték a kalandot, bár az egyik megbetegedett, de időben kapott szakszerű ellátást. Aztán minden kullancs megsemmisítésre került, és többszöri fertőtlenítő fürdő kiirtotta az összes élősködőt, nehogy tovább vigye a fertőzést. Azt hiszem, én nem próbálom ki ezeket az extrém sportokat, túrázást ebben a furcsa országban."