Megegyeztünk abban, hogy a konyhától balra lévő barakk lesz a magyaroké, a jobbra lévő meg a románoké. Volt egy féltucat finn is, nekik szabad választást adtunk. Három román a magyarokkal akart lenni, őket befogadtuk. A listámon így 29 név lett, magamat is beleértve. Ebből 18-nak egyetemi végzettsége is volt és az átlag-életkor 32 évre jött ki.
Az első napok a liverpooli internáló-táborban feszült várakozással teltek. Nem akartuk elhinni, hogy az ausztrál hatóságok ellenségnek tekintenek bennünket. Ragaszkodtunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a letartóztatásunk egy tévedés volt, talán a japánok háborúba lépése miatti sokk okozhatta, vagy ami még valószínűbb, a nemzetbiztonsági szolgálat valamelyik túlbuzgó vezetője hibázott.
Régi katonai barakk a Liverpool kerületi központ környékén, a bozótban lévő katonai területen. Régen több ilyen terület is volt, de mára beépültek. Ez a hullámlemezzel fedett deszka-ház is lebontásra várt éppen. Az ausztrál hadsereg ilyeneket használt kaszárnyák helyett. Az internáltakat is ilyenbe rakták. Barcs és társai a Holsworthy nevű táborba kerültek. Ez ma is áll, bár koránt sem olyan nagy, mint akkoriban volt. Egy részét eladták területfejlesztő cégeknek, hogy azok lakótelepet alakítsanak ki a helyén. Én is itt élek.
B. kapitány, a tábor parancsnoka biztosított bennünket a reggeli névsorolvasáskor, hogy jogunk lesz fellebbezni a fogva tartásunk ellen, csak érkezzenek meg a szükséges űrlapok, de azok csak nem jöttek.
A létszámunk is nőtt, néhány erőteljes finn, többnyire kereskedelmi tengerészek érkezésével. Most már a finnek elegendőek lettek ahhoz, hogy megválasszák a saját csoportvezetőjüket, Dr. G személyében, aki egyébként valami egészségügyi intézmény tulajdonosa volt Sydney-ben.
Az internálásunk első péntekjén egy ügyvéd engedélyt kapott arra, hogy az internált románokkal beszélhessen a táboron kívül. Amikor a románok visszajöttek a megbeszélésről, elmondták, hogy az románok és magyarok közül mást nem is tartóztattak le, csak minket.
Véget nem érő vitákba bonyolódtunk arról, hogy miért éppen ezt a néhány embert szúrták ki. Úgy számoltuk, hogy legfeljebb 10%-át tehetjük ki ezen két náció Sydney-ben élő felnőtt férfi lakosságának. Mi a bajuk velünk?
Néhánynak közülünk német felesége volt (akik szabadlábon maradhattak), de a többieknek ausztrál. Néhányan a hadiiparban dolgoztak, ahol elméletileg szabotázst követhettek volna el vagy kémkedhettek volna, de a többségnek semmi köze nem volt a háborúhoz. Az egyik paradicsomot termelt, két másik meg baromfit tenyésztett. Néhányan tiszta fajú árják voltak, de a többség vagy tiszta zsidó volt vagy mindenféle kevert eredetű.
– Romániában megtanultuk, hogy a bürokratikus kötelékek azért vannak, hogy átvágjuk őket. Az egyetlen probléma, hogy megtaláljuk azt az embert, akinél az olló van és közvetlenül vele beszélhessünk. –
– Ausztrália nem Románia. – mondta George M.
– Nem. De ebben az országban is vannak ollók.
(Azoknak, akik úgy sem veszik meg a könyvet és ha megveszik, akkor sem olvassák végig: Soha nem derült ki, hogy miért zárták be őket. Soha nem derült ki, hogy miért tekintenek ellenségnek minket az ausztrálok. A románok viszont megtalálták az ollót és hamarosan kiszabadultak.)
Másnap reggel egy hosszú vonat állt be a tábor mögött lévő vágányra és kb. 250 japán szállt le róla. A legtöbb kicsi, vézna, öreg és aszott volt. Nyomorultul kinéző szalma-tatamit cipeltek magukkal, négyes sorokban csoszogtak be a kapun és leültek a téren.
Az egyik ősz hajú kis emberkéhez angolul szóltunk, mire tört franciasággal válaszolt: Új-Kaledóniából jöttünk. A bányákban dolgozunk.
Néhányan közülük, akik szintén tört franciát beszéltek, körénk gyűltek és elmondták, hogy a többségük az új-kaledóniai nikkel-bányákban dolgozott, mint munkás. De miért ilyen öregek mindannyian? Erre grimaszt vágtak és elhallgattak; aztán az egyik habozva ugyan, de megszólalt: A fiatalok elmentek Japánba katonának.
(Megjegyzés: Új-Kaledónia egy francia gyarmat Ausztrália közelében. A gyarmatosítók gyakran szerződtettek munkásokat fejlettebb országokból, mert a helyi őslakosság nem akart nekik dolgozni. A japánok is így kerültek oda.)