A világtól elhagyott ezen tájak régibb utazója, bár nem felejteti el a sanyarúságokat, amiket itt elszenvedett, kivétel nélkül őriz az emlékében, vagy talán a szívében is, egy-egy kedves képet, valami rejtett oázisnak a képét, ahol egyszer, váratlanul vagy véletlenül igazi regénybe és mesébe illő, felette kellemes helyzetbe transzformálódott át, ahol az út fáradalmaiból és fizikai nélkülözésekből, a lelket lenyűgöző szomorú egyhangúságból a legkellemesebb környezet mesterkélt kényelmébe csöppent bele, amint elérte valamelyik jól ismert squatter otthonát.

Az oázis, ahol én az érzések ilyen kellemes átalakulásán átestem és amelyre mindig szívesen gondolok vissza, a Riverinán vagy húszezer hold jó földnek a közepén, szelíd lejtőjű domboldalon állott.

A széles, verandás épületcsoportot árnyas fák, színes virágágyak környezték, a mesterségesen felduzzasztott pompás tó vize pedig oly tájon, ahol nyár idején napi járóföldre sincs folyóvíz vagy kút, szinte hihetetlen káprázatnak látszott.

Ennek a világszéli kastélynak a belseje is a legmodernebb kényelemmel volt berendezve. Faragott bútorzatú, díszes, angolos ebédlője, teres billiárd-szobája, bőrdíványos, kényelmes dohányzója valami előkelő klub helyiségeire emlékeztettek, a könyvtár asztalán a legutóbbi európai postával érkezett újságok, londoni képeslapok számai hevertek. A ház úrnőjének szalonja, a londoni Cecil Hotel díszes drawingroomjának (nappali) volt a másolata, még villamos csillárok sem hiányzottak benne.

A falakon mindenütt eredeti angol akvarellek és francia olajfestmények függtek, az egyik nemrég érkezett Párizsból és 500 guinea volt az ára. A kandalló párkányzatán szintén egész gyűjteménye volt a szobroknak és a különféle bronz műkincseknek.

A házban a valódi kincs azonban Wilson J. P. úr, a kis birodalom tulajdonosa, kedves, őszbe csavarodó, öreg skót volt.

Amikor magyar vendége ott járt, előbb megmutogatta gyönyörű lovait, pompás teheneit, fajbirkáit, meg vadászkutyáit, aztán, amint végigélveztük a dús asztal pazar örömeit, néhány hűsítő és lelkesítő pohár tartalmát, végre a poézisre is reá került a sor.

Amint az öreg úr a skót költőnek, Burns Róbertnek örökbecsű, kedves verseit szavalta, ifjú hévvel és csillogó szemekkel követve a költőt ködös hazája hegy-völgyes tájain, a vers meg az előadó minden szava csak azt bizonyították, hogy a skótnak – ha mindig hidegen számító a feje, kemény, sőt rideg a karaktere: ami a szíve mélyén van, az csupa láng, csupa melegség és mély érzelem.

Az úttörő, aki negyven év előtt fiatalon, de szerényen és egyszerűen jött ide a vadon elhagyott világába és munkájával a semmiségből kis királyságot teremtett, ott most eszével   és  szívével  boldogan  uralkodik  mint  dúsgazdag squatter, költő és filozófus.

‘Scots, wha hæ wi’ Wallace bled,
Scots, wham Bruce has aften led,
Welcome tæ yer gory bed,
Or tæ victorie.

Hogy Wilson  igazi filozófus, az legjobban onnan tűnik ki, hogy amint a változó viszonyok a squatter ellen fordultak a Riverinán, ő nem adta el a birtokát, hogy beljebb költözzék, mint többi társa, sőt az állammal sem engedte kisajátíttatni, hanem maga irtotta ki az erdőt rajta, maga osztotta fel a földjét kis gazdaságokra és adta bérbe a búzatermelő farmernek, így aztán egyrészt teljesen megfelelt az új birtoktörvények követelményeinek, másrészt előbb is pompás földjeinek forgalmi értékét egyszerre megkétszerezte.

A Riverinának a vasúttól távol eső tájain az ilyen ritka, kedves oázisok kivételével alig volt valami tanya vagy telep, és a régi angol stílusú postakocsin utazgatva, bizony naphosszat nem is látott az utas más embert, mint egy-két hajcsárt, a határkerülőt, meg a lovas rendőrt.

Évtizedekkel ezelőtt ez a vidék, ahol ma mintaszerű a közbiztonság, valóságos fészke volt az útonállóknak, a fosztogatások, a postarablások napirenden voltak és a Riverina egész Ausztráliában híres volt a rablóromantika színes históriáiról. A nálunk is jól ismert angol írónak, Hornungnak sokat olvasott regénye a Stingaree, a Riverina lovagias útonállóinak egyik tipikus alakjáról rajzolt életkép, amely e tájaknak fél évszázad előtti életviszonyait valóban jellemzően festi.

Ma azonban már hétszámra utazhatunk a postakocsin a Riverinán és gyakran szinte kívánnék, bárcsak akadna már valami kis érdekes izgalom, de bizony csak a postakocsisnak sokszor hallott regéivel kell megelégednünk, aki vég nélküli sorozatban mesélgeti az egyes helyekhez fűződő, régi rablótörténetek élményeit. A rablóvilág már itt is rég letűnt, a regényhősök kipusztultak, fegyvereik, szerszámaik a múzeumba kerültek és most a határokon felügyelő lovas rendőr hónapszámra csak azt jelenti innen felettes hatóságainak, hogy: Semmi újság! Minden rendben!