A Riverinán megtelepült gazdák jó része Anglia és Írország vidékeiről került ki, alak itt a kedvező éghajlati és talajviszonyok mellett könnyebben és sikeresebben gazdálkodnak, mint hűvös, ködös őshazájukban. A német eredetű gazdák is igen nagy számban vannak itt, akik rendesen szorosan összetartanak és családonként közös gazdálkodást folytatnak.

Ausztráliában a német gazda kitűnően boldogul, szorgalmát, törvénytiszteletét és szakértelmét általánosan elismerik és sokra becsülik. Szakkörökben a német gazdának igen nagy a tekintélye, míg társadalmi téren a németek alig szerepelnek, sőt jóformán teljesen visszavonulnak.

A Riverina farmerjeinek egy része Ausztrália más államaiból költözött ide, ahol az olcsó földárak és az őserejű, kitűnő talaj több kilátást nyújtott nekik a boldogulásra. Ily nagy jövőt ígérő új területen igen sok a spekuláló gazda is, aki a földjét maga nem műveli, hanem feles gazdának vagy vállalkozónak adja ki és csak a földárak kedvező alakulását várja, hogy jelentékeny haszonnal túladjon a birtokán. Így aztán a Riverinán újabban megtelepült farmerkolóniák népe még egy cseppet sem egységes, de minden bizonnyal nagyon érdekes képét nyújtja a benépesülő újvilág ifjú társadalmának.

Az új életberendezkedéssel járó, sokféle, folytonos elfoglaltság és az általános munkáshiány következtében az új kolóniák népét legtalálóbban az intenzív munka társadalmának lehetne nevezni, ahol minden egyes egyénnek a legérdekesebb és a legnagyobb szenvedéllyel űzött szórakozása – a napi munkája, amely minden idejét elfoglalja, állandóan gyönyörködteti és a lét javaival is bőségesen ellátja.

A most lefolyt tíz év folyamán Új-Dél-Wales állam kormánya sok százezer holdnyi területet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és azt feldarabolva, előnyös, hosszú lejáratú törlesztés mellett, kiosztotta a kisgazda-közönségnek. E mellett magánosok, bankok és privát pénzcsoportok is összevásárolták a vasutak közelében fekvő legelőterületeket, a művelésre alkalmas földeket aztán mintegy ezer angol holdnyi, átlagos nagyságú farmokra osztották fel és időközönként igen előnyösen értékesítették.

A közelmúltban a Riverina délkeleti tájain több mint félmillió angol holdnyi területen indult meg az a nagyszabású aktivitás, amely e tájaknak csekély jövedelmezésű legelőföldjét virágzó farmokká, pompásan termő búzaföldekké alakította és a rendszeres, belterjes mezőgazdasági termelést általánosította.

Ezek a munkálatok Új-Dél-Wales állam gazdasági kiépülésében az új és sikeresebben termő idők korszakát jelzik.

Ez időszak jelen szerény krónikása a Riverinán, Wagga-Wagga város tájékán, a vidéknek új stílusú gazdasági berendezésében öt évig működött közre az ott folyó érdekes termelő munkákban.

 

Pompás, kellemes, enyhe klímájú tájon, folytonos elfoglaltság közepette, csodálatosan gyorsan múlt el egy fél évtized, amely véletlenül igen bő termésű, eredmény dús esztendők sorozatával esett egybe, így aztán az érdekes munkák és különleges életviszonyok mellett a Riverinán eltöltött ez idők emlékei most mind a sikerek derűs visszfényében ébrednek fel újra.

A vidék, ahol ez a nagyszabású gazdasági átalakulás megindult, legnagyobbrészt szelíd dombhullámokkal tagolt, erdős terület volt. A széles völgyek síkjain azonban a squatter már jó eleve kiölte a hatalmas fákat és itt, a holt erdő szomorú, szürke fatengerében csak hellyel-közzel tarkállott az árnyéknak, delelőnek meghagyott egy-két zöld facsoport. Ezeken kívül néhol a vízfolyások és a közlekedő utak mentén is ott díszelegtek még a sötét lombú, ős eukaliptuszok, ez elaggott, tisztes előkelőségek, a letűnt idők érdekes hírmondói.

Ez a vidék napi járóföldekre lakatlan volt, csak a drótkerítés meg a telefonvonal jelezték az út irányát a tanya vagy a nyíróakol felé. Egy tagban elkerített tizenöt-húszezer holdnyi terület volt errefelé egy squatter birtoka.

Az év minden szakában szabadon és jóformán minden felügyelet nélkül, igazán félvad állapotban élt itt a merinó-juh; a tulajdonos jóformán csak a tavasz folyamán érdeklődött iránta, amikor a bárányokat kellett megszámlálni és lenyíratni az aranyat érő pompás gyapjút.

Úttalan-úton, félnapszámra járhattuk ezt a tájat, amíg valami fedett helyre akadtunk és élelemmel jól ellátott úti kosarunk nélkül bizony sokszor naphosszat koplalhattunk volna.

A Riverinán, ott, ahonnan a squatter elhajtotta a birkáját, azonnal megkezdődött a területek részletes felmérése és térképezése, az utak, új határvonalak kijelölése és a gazdaságok tábláinak arányos felosztása. Aztán jöttek a kerítések és épületek sokféle munkái, amikkel egy időben az erdő irtása is egyszerre igen nagy területen megindult.

A holt erdő szárazfájából az értékesebbet épületfának, oszlopoknak hasítják fel, a többit pedig ott helyben elégetik. Ilyenkor állandóan szürke, sűrű füstfelhő gomolyog a tájon, a nap fénye is elvész, csak vérvörös korongja látszik át a füstös légen. Minden fa körül mélyen ki van ásva a föld és az ilyen Öblös katlant kitöltik izzó parázzsal. A tűz aztán lassan, de biztosan végez a. hatalmas fával. Éjjel az irtás vidéke olyan, mint valami kivilágított nagyváros. Néha a fa egész törzse lángba borul és mint óriási fáklya ég tovább, de legtöbb esetben csak az alját hamvasztja el a tűz és a bolt óriás mennydörgésszerű robajjal dől a végpusztulás karjaiba.

A zöld fának a gyökerét, amin a tűz nem fog, dinamittal szokás kirobbantani, vagy a gőztraktorral tépik ki a földből, mert a fának mennie kell, hogy az eke munkába állhasson és az erdő helyén a búzavetés hullámzó tengere induljon életre.

Az irtás folyamán sok az érdekes apró izgalom a különben csendes, holt erdők táján. A tűztől kikezdett, odvas, vén fák belsejéből lassanként sok minden csoda kerül elő. Az oposszum, a baglyok, denevérek, méter hosszúságú gyíkok kelletlenül hagyják el régi biztos rejteküket, ha már a füstöt tovább nem szenvedhetik,

A róka is igen gyakori és az odvas, vén fákba a holt erdők mentén mindenütt megvannak ideiglenes búvóhelyei, de a füstöt ő sem szereti. Az irtással foglalkozó nép rendesen egy sereg kutyát tart maga körül, így aztán mindennapos dolog, hogy a kifüstölt róka után kis rögtönzött haj tó vadászat indul meg, a hosszú, egyhangú munkanap rövid, vidám, és rendesen eredmény dús eseménye.

Amint a mérnök az irtás szélén, a mérföldekre nyúló egyenes határ valamelyik pontján teodolitjával bíbelődik és távcsövében a szemének annyira kedves kis fordított világot vizsgálgatja, sok érdekes megfigyelésre akad alkalma.

Amíg közelében emberei egyhangú rendszerességgel verik be a cövekeket, a hosszú vonal végén tekintélyes emucsalád tűnik szembe. A fiatalok, a komikus, esetlen, nagy madarak bohó kergetőzéssel mulatoznak és zavartalan biztonságukban vígan fogdossák a sáskát. Az anyjuk azonban éber komolysággal, mindig bizalmatlanul nyújtogatja a nyakát, a cövek ver ők kopogása nyugtalanítja egy kissé. Bizony, ami most itt készül, a drótkerítés, az emura nézve végzetes dolog, a szabadsága, meg az élete fordul meg rajta.

A Riverinán, ahol a kerítések hálózata már kiépült, messze elvonul az emu a belső tájak korlátlan szabad világába.

A távcső aztán a nyúlkolónia számos népes csoportját mutatja be. Egyik-másik tarka nyuszi egyenesen felágaskodik, füleli a cövekelők kopogását, míg a többi érzéketlenül majszolja a száraz füvet vagy a fagyökeret. A kerítésen vörösbegyű papagájok rikácsolnak, a fa tetején pedig valami száraz ágon az állandó őrszem, a flótás madár kíváncsian figyeli, hogy lent mi történik és közben kedélyesen fuvolázgat.

Ha ezenkívül más semmi sem volna, hát igen kellemes dolognak lehetne itt nevezni a mérnök izgalom nélküli, egyszerű napi munkáját; de először is ott van vele a perzselő, száraz hőség, aminek kimerítő hatása alatt kelletlen, mogorva, sőt ingerlékeny hangulatokkal küzd az ember, aztán folyton, mindenütt, mindig ott vannak azok a kellemetlen apró legyek, amelyek rátelepszenek az arcára, besétálnak az orrába, beleesnek a szemébe, sőt beszédközben önkénytelenül le is nyel néhányat közülük az ember, ami egy cseppet sem járul hozzá étvágya fokozásához.

Ebéd ideién, a magával hozott   elemózsiát legelőbb is úgy kell visszakövetelni a millió hangyától; amihez pedig a hangya nem juthatott hozzá, az rendesen ízetlen és kiaszott, száraz. Ilyenkor a tea volna az egyetlen élvezhető dolog, ha az ember képes lenne elfelejteni azt a pompás teát, amit a világ más tájain isznak az emberek.

De hát csupa apró bajokon és apró gyönyörűségeken épül fel mindenütt az ember élete és ugyanígy épül meg a sok mérföld hosszú drótkerítés is Ausztráliában.

Cövek cövek után szép sorrendben sorakozik, aztán nyomukban kiássák a gödröket, beállítják az oszlopokat, kifeszítik a hat szál acéldrótot, utána kialakulnak az utak, dűlők, búzatáblák a rendes, szabályos, sakktáblaszerű kockák hálózatában. Észak-dél meg kelet-nyugat itt mindennek az iránya. Üt, határ, kertkerítés, mezsgye, épülethossz, fasor, mind vagy úgy fut amint az iránytű mutat, vagy derékszögben dől keresztben rajta. Szép, rendes, szabályos, kockás itt a világ, olyan, mint a skót utazóplédje.

A drótkerítésnek a birtokon többféle a szerepe és a jelentősége. Legelőször is a drót mindenütt teljes mértani pontossággal jelöli ki a határt, ami azt jelenti, hogy az izgága szomszédnak itt nincs alkalma a határ felett vitatkozni; aztán a gazdasághoz tartozó állat, amely a kerítésen belül van, biztos, jó helyen is van és alig igényel valami felügyeletet. Ez a körülmény jelentékeny megtakarítást jelent a munkaerőben. A legfontosabb szerepe azonban az, hogy a kerítésre alkalmazott egy méter magas drótháló biztosan távol tartja a vetéstől a nyulat, az ausztráliai gazda legnagyobb ellenségét, így aztán a farmerek legelső dolga, hogyha a kerítése elkészült, hogy azt azonnal dróthálóval is felszerelje. Ha erre pénze nem volna, hát a kormány törlesztésre előlegezi neki a szükséges mennyiségű dróthálót.

A statisztika kimutatása szerint Új-Dél-Wales államban 44 ezer angol mérföldet tesz ki a behálózott kerítések hossza, ami 60 millió koronányi befektetést képvisel.