Az idegen ember az Ausztráliában töltött első decemberre rendesen nem szívesen emlékszik vissza, főleg, ha ezt a legmelegebb hónapot, mint új jövevény, valami nagyvárosban töltötte, folyton feszesen öltözködve és bizonnyal gyakran estélyi öltözetben küzdött a kemény ing és gallér önkéntesen vállalt gyötrelmeivel. A vidéken azonban, a szabadban, a tenger partján könnyen öltözködve, rendes körülmények között oda sem néz az ember 100° Fahrenheit-nek (37,8°C), amikor az éjeket is teljesen nyitott helyen, a szabad légen tölti.

A Riverinán a nyári hőség jóval magasabb, mint az állam tengerparti vidékein, de a légkör folytonos száraz állapota elviselhetőbbé teszi a hőséget. Azonban itt is decemberben, kivételesen, valami időváltozás előtti forró szélcsend alkalmával, egyszerre kellemetlenül tikkasztó lesz a hőség, amit az angol úgy fejez ki, hogy”möggi”, és amikor a légkör möggi – akkor mindenki szenved és panaszkodik.

A légköri viszonyok ily alakulása a legegészségesebb és a legellenállóbb szervezetű embert is bántja. Az éjeket mindenki nyugtalanul, álmatlanul, izzadva, szenvedve tölti, és még az is, akinek tiszta acélból látszanak lenni az idegei, egy-egy ily éj után húzó, feszülő, tompa valamit érez az egész testében, ami ugyan még nem pozitív fájdalom, de bizonnyal nem is gyönyörűség.

Ily időben bizonyos mértékben mindenki bágyadt és kelletlen, a legtöbb ember pedig nyugtalan, türelmetlen és ingerlékeny.

Ez az időszak, amikor Ausztrália parlamentiében is gyakran személyes kérdésekké fajulnak el a politikai viták, amikor a nyílttéri nyilatkozatok és a szerkesztőkhöz intézett haragos levelek bőven teremnek a lapok hasábjain. Ilyenkor a cselédszerzőknek is meggyűlik a dolguk, a háziasszonyok és cselédeik között nagyon sok a differencia. Ilyenkor kezdődnek a válóperek, a családi zavarok és drámák, meg erre a hónapra esik a legtöbb öngyilkosság.

Nevezetes azonban, hogy a légkörnek ez a nyomasztó és idegfeszítő, különös állapota néha csak rövid órákig tart és teljesen észrevétlenül lassanként ismét a normális légköri körülmények folytatódnak, bár az a néhány óra teljesen elég volt tengernyi zűrzavar előidézésére.

Ilyenkor a legmérsékeltebb és a legbékésebb hajlamú ember személyes ügyeibe is belopódzkodik egy csomó izgató, apró kellemetlenség, amiről később álmélkodva tűnődik és alig tudja magának megmagyarázni, hogy legnagyobb tapintatossága mellett miképp keletkezhettek a differenciák.

Erre az egyetlen magyarázat az, hogy ilyenkor a veszedelem a levegőben van.

Az egész nap a szabadban tartózkodó és fizikai munkával elfoglalt ember ezeket a hatásokat kevésbé érzi, de az irodai munkások és a házi teendőkkel lekötött asszonyok az ilyen időszakban jelentékenyen szenvednek.

Az ember közvetlen környezetében élő állatokon szintén igen élénken megnyilatkozik az ily időjárás hatása. A ló szokatlan nyugtalanságot és ijedezésre való hajlandóságot árul el, a kutya látható fizikai szenvedések között, de meglehetősen csendesen tűri a hőséget, a macska azonban ilyenkor naphosszat panaszkodik hangosan, tátott szájjal, kioltott nyelvvel lélegzik, nyugtalanul jár-kel és sehol-sem találja a helyét.

Künn a szabadban azonban mégis mindig támad fel valami csekély kis légáram, ami jelentékenyen mérsékli a hőség hatását, így aztán egész bizonyos, hogy az ausztráliai aratómunkás sokkal könnyebben végzi a dolgát, mint az ebben a hónapban is zárt helyiségben dolgozó kereskedő, író vagy törvényhozó.

Decemberben a fű megsárgul, kiszárad, mindenfelől a hervadt növényzet szaga, meg a felhevült puszta föld száraz lehelete érzik, A búza is sárga, aranykalásza már szárazon zizeg és az aratás az egész vidéken egyszerre megindul. Igen! Aratnak decemberben, mert hát itt más a világ. Sőt, maga az aratás is egészen más, mint otthon Magyarországon. Bár aratnak, itt nem zeng a kasza, a rendek nem dőlnek, dalos lányok nem kötik kévébe a kalászt. Deli kaszás, meg dalos marokszedő leány itt nincsen . Egy esetlen, formátlan, zúgó-zörgő masina járja a táblát egyenes vonalban föl és alá. A gép elé vagy helyesebben mellé, négy nagy erős ló van fogva. A gép tetején ül a gépész, aki a fogatot hajtja és a masinát igazgatja. A gép oldalán zsákok lógnak s a lefosztott, kicsépelt kalászból a tiszta szem egyenesen a zsákba kerül, a kalásza fosztott szalma pedig ott marad a tarlón.

A tábla szélén csendes, szótlan ember várja a gépet, leakasztja a megtelt zsákokat, megtömködi, bevarrja és sorba állítja, aztán a búza készen áll, hogy elinduljon a világpiacra. Egypár kevés-szavú ember, meg a lármás masina végzi itt húsz arató munkáját, de bizony nagyon egyhangú, komor munka itt az aratás. Az az idilli vidám élet, ami más tájakon ilyenkor meg felpezsdül, innen már eltűnt örökre és helyébe itt van az óramű pontossággal dolgozó gép és az óraszámra fizetett gépmunkás.

Nap-nap után zavartalan egyformasággal végzi mindegyik a maga dolgát, nem is jut sok alkalom a beszélgetésre, csak talán ha a délutáni teánál éri őket az ember, lehet tőlük megtudni egyet-mást. Délután öt óra tájban rendesen megjön a tanya felől egy fiatal suhanc és ozsonnát hoz. A napnak ez a szaka Ausztráliának minden táján teázást jelent. Valamelyik árnyas eukaliptusz alatt van berendezve a pihenőhely, ahol a gép megáll. A fiú megtölti a csészéket teával, tejjel és frissen sült, kelt tésztás süteményt kínál hozzá. Ez az aratók ozsonnája. A tea után rágyújtanak, annak a rendes lassú módja szerint, aztán lassanként a szavuk is megjön. Legelőször az időjárást tárgyalják. Ez itt a kedvelt téma, amiről mindig mindenki beszél:

– Száraz nyarunk van, már közel egy hónapja, hogy nem esett és ha az idő megbecsüli magát, nem is fog esni január végéig. Az ilyen idő jó itt az aratásra. –  Száraz időben a gép jól dolgozik, a szem úgy pereg benne, mint a serét és tisztán kerül a búza a zsákba. Ilyenkor csak egy veszedelem van ezen a vidéken és ez a tűz.

A futótűz itt néhány óra alatt tönkre teheti az egész határ termését. Nem is olyan régen volt, mindössze csak hat éve, hogy húsz mérföld széles vonalban száguldott keresztül a tűz ezen a tájon. Kert, legelő, vetés, tanyák, falvak, mind porrá égtek. Hatalmas, élő, zöld fák, a gyanta dús fenyők és eukaliptuszok kigyulladtak és mint óriási fáklyák földig égtek. Birka és barom százezrévé] pusztult el. Sok változatban, sokszor elmesélik a nagy futótűz rémes pusztításait, ez volt a legnagyobb esemény, ami a csendes, néptelen újvilágban az utolsó évtized folyamán történt.

A szárazság és a tűz a legnagyobb veszedelem, ami a gazdát fenyegeti, a jégverés erre nem okoz jelentékeny kárt, de álló termését tűzkár ellen jóval az aratás előtt biztosítja a farmer.

Amint a délutáni munka újra megindul, a tábla széléről ökrös fogat kanyarodik be az út felől. A szállítóvállalat fogata, amely a vasúthoz juttatja az aratás napi eredményét.

Rendesen nyolc-tíz pár, pompás ökör vontat egy-egy óriási vagont. A fogat elején lovagol a béres, hosszú-nyelű ostorát, mint a lovas a lándzsát, magadra tartja. Majd kissé előre vágtat, hogy a távolságot megítélje, aztán egy kis ostorlegyintéssel meg néhány rövid parancsszóval odatereli a fogatot a búzarakás mellé.

Kevés szóval, kevés zajjal, nyugodtan, csendesen terelgeti ökreit és közben még csak el sem káromkodja magát  – ez az angol béres!

Aztán más érdekes dolog kezdődik, a rakodás. A hatalmas magas szekérre könnyen felfér száz zsák búza. Ezt a terhet két ember meg egy gyerek egy lóval és a billenő rámával hihetetlen gyorsan felrakja.

A lovat a gyerek kezeli, a ráma előtt vezetgeti előre meg hátra. Amint a ló megindul a lánc megfeszül és a ráma könnyedén lódítja fel a zsákot a kocsi tetejére. A rakodás ilyen géppel tényleg csak gyerekjáték.

Aztán amint ez megvan, lassan elindul a fogat az út felé. Az arasznyi széles keréktalp mély nyomot vág a tarlóba, az ostor kissé gyakrabban pattog, az ökrök keményen beléfekszenek a járomba, de a nehéz szállítmány simán gördül tova az országút felé. Ott künn már készen áll a gőztraktor és a búzás vagont az után akasztják. Két-három terhelt szekérrel vígan pöfög odébb a gép a jól kavicsolt úton, a vasútállomás felé.