Ausztráliának különös és eredeti faunája az idegenre nézve lebilincselő érdekességű.

Sajnos, hogy a népesség terjedése, az belterjes mezőgazdasági kultúra, meg a sokáig teljesen korlátlanul űzött prémkereskedés az eredeti, jellemző állatfajokat nagyon megritkította, úgy hogy a még művelés alá nem vett belső vidékek kivételével, egyes tájakon, maga az ausztráliai nép is csak az állatkertből ismeri a földrész eredeti állatvilágát.

A vadászat sportjának hódoló idegen, amint ideérkezik, rendesen csalódottan tapasztalja, hogy a kengurut, a valarut, a koalát egész évben szigorú vadászati tilalom védi. Az íbiszt, az emut, meg a vadpulykát pedig nyolc-tíz évre kiszabott kíméleti idővel igyekeznek a kihalástól megóvni és esetleg újból elszaporítani. A vadász a Riverinán a nyúlon, az apró, néma fürjön és a vízi szárnyasokon kívül, bizony manapság valami más érdemes vadat alig lőhet, mert a vadak részben elvonultak a tájról, részben pedig vadászati tilalom védi őket.

Az ausztráliai vidéki városok dicséretére kell írni azt a bevett szokást, hogy minden valamire való kis város nyilvános parkjában van egy jól gondozott, elkerített terület, ahol a vidék jellemző állattípusait egybegyűjtve tartják és szeretettel ápolják. Ez állatok a folytonos jóindulatú kezelés következtében annyira megszelídülnek, hogy minden időben alkalmasak a részletes és pontos megfigyelésekre, így aztán a vadászsikereiben csalódott idegen állatbarát az igazság elferdítése nélkül állíthatja ugyan, hogy Ausztrália különféle vidékein gyakran jött össze dingóval, kenguruval, hangyász-sünnel vagy repülő mókussal, de vadászkalandjait már igen mérsékelt keretek között kell tartania, ha azt akarja, hogy azok hitelre találjanak. Főleg az elejtett kacsacsőrű emlősökről kell igen óvatosan beszámolnia, mert valóban szerencsés lehetett, ha vándorlásai közben valahol eleven kacsacsőrű emlőst láthatott.

Ez az állat a fogságban nem él sokáig, szabad állapotában pedig oly félénk és óvatos, hogy igen nehéz dolog megfigyelni, a nélkül hogy kárt tennénk benne.

A közelmúlt évtizedek folyamán igen magas volt az kacsacsőrű emlős pompás prémének az ára, minek folytán az ausztráliai trapperek oly erősen ráadták a fejüket az ártatlan kis állat üldözésére, hogy ma már sok helyen egész ritkaságszámba megy az kacsacsőrű emlős.

Az újabb védelmi törvények magas pénzbírsággal büntetik a trappért, vagy akárki mást, ha nála friss kacsacsőrű-bőrt találnak. A folyópartok csalitját kutató vadász, ha meg is találja a partba vájt üregeket, meg nem bolygatja, vagy ha lát is egy-egy pillanatra valami úszó palackhoz hasonló dolgot alámerülni és ismét feltűnni a csendes folyóvízben, oda bizonnyal nem lő, mert a legtöbb esetben a lebegő sötét pont nem palack, hanem a kacsacsőrű.

Ez a különös lény, bár négylábú és szőrös testű állat, madár vagy inkább kacsafejet visel. Első lábai úszóhártyásak és így a földön nagyon esetlenül jár, a vízben azonban gráciával úszik. Bár emlős állat, mégis tojást tojik és azt teste melegével költi ki, mint a madár, az ivadékait azonban a tejével táplálja. A folyó partjába vájt üregben fészkel. Az üreg néha 10-15 méternyire elnyúlik a víz szélétől és rendesen két csatornán lehet belejutni, az egyik a víz színe alatt vezet be, a másik pedig a szárazról. Az üreg végén száraz fűszálakból van a fészek, amelyben a kacsacsőrű labdaszerűleg összegomolyodva pihen. Tápláléka a vízi bogarak és azok álcái, amelyeket a víz alatt fogdos össze. Csőrének a szegélye igen érzékeny tapintó eszköz, ez segíti a fenék kavicsai között élelmének kiválogatásában. A víz alatt megtölti két pofazacskóját, aztán a felületre emelkedik és ott csendesen morzsolgatva, fogyasztja el zsákmányát.

A teste lapos, hosszúkás, rendes hossza a csőrétől a farka végéig mintegy 45 cm. Bár füleinek külsőleg látható jele alig van, kitűnően hall és a szaglása is rendkívül finom. A hím kacsacsőrű emlős hátsó lábain sarkantyúszerű karmokat visel. A sarkantyúja hegyén nyílás van, amely tovább csatornával és méregmiriggyel van összeköttetésben, úgy hogy az ártatlan és a szárazföldön jóformán tehetetlen állat jól fel van fegyverkezve és karmolása érzékeny, gyulladásos, mérgezett sebet okoz.”

A Riverina folyói lassú járású, sokat kanyargó vizek, amelyek áradáskor számos mellékágra szakadozva kalandozzák be a tájakat. Amint az árvíz elvonul, a főfolyó mentén a felfrissült vizű lagúnák labirintusaiban egész nyár folyamán ideális tanyát talál a legkülönfélébb vízi szárnyas. Itt költenek az íbiszek, a szürke darvak, itt él a pelikán, meg a pompás fekete hattyú.

A főfolyó és a lagúnák közötti keskeny hosszú földnyelvek rendesen kitűnő vadász-leshelye két kínálnak. A pompás, százados eukaliptusz fák némelyike egész hosszában bele van dőlve a vízbe, és eltépett gyökérzete érdekes, vad összevisszaság a körülötte felgyűlt gazzal, meg a parti növényzettel. Az alacsony sással, meg vízi liliommal benőtt lagúnákban is van elég búvóhely, nyugodt, biztos rejtek a vízi vadak változatos fajtái számára.

A magányos délutánokon vadkacsára leső vadász, vagy a szelídebb indulatú horgász, meg a halász bő zsákmányhoz juthat ezen a tájon. A természetnek örök érdekességű életfolyamatát figyelő, csendes filozófus pedig megtöltheti a fényképező gépét bizarr tájképekkel, az elméjét különös megfigyelésekkel és a lelkét kedves hangulatokkal,

Az a kép, amint az öreg pelikán hihetetlenül esetlen fiait vezetgeti a vízre és védve óva, gyöngéden tanítgatja őket a halászat mesterségére, megragadó és egyúttal mosolyra indító. A palaszürke gém rendületlen türelme, amint a part szélén állva, félnapszámra mozdulatlanul várja, hogy a kívánt falat oda ússzék hozzá, szinte csodálatra gerjesztő. Aztán mindig kedves és érdekes látnivaló az Íbiszek csoportja. Az Íbiszt Ausztráliában mindenütt szeretik és védelmezik, ezek a madarak nem is nagyon félnek az embertől és így gyakran igen közelről figyelhetjük meg őket, amint esetlen, nagy, görbe csőrüket komikusán tátogatják. A nyakukat lazán borító sárga, tüskés tollazatuk miatt a helyi nyelven szalmásnyakú íbisznek hívják őket. Elemükben akkor vannak, amikor a tócsában gázolhatnak, vagy még inkább, amikor a parti fűben hadirendbe sorakozva üldözik a sáskát.

így aztán a vizek mentén búvárkodónak sok mindenféle érdekes megfigyelni valója akad. Ily türelmes, békés szemlélődésnek lesz az eredménye az a pillanat is, amikor a csendes folyó sírna vizében először látjuk meg az úszó sötét palackot, amely körül egy ideig parányi hullámok gyűrűznek, aztán meghalljuk azt a csekélyke loccsanást, ami csak olyan, mintha valami kis hal vetődött volna a vízszínre – és ez az egész.

Az ezután következő zavartalan csendben már örömmel üdvözölhetjük magunkat, mint a ritka, szerencsés vizsgálódót, aki az ausztráliai természetes környezetében látta úszni és elmerülni a kacsacsőrű emlőst.