Honvágy

Honvágyügyi szakértők – a Bevándorlási Hivatal szociális munkásai – szerint ez az érzés az Ausztráliába érkezést követő fél év után szokott jelentkezni. A kezdet nehézségeit még nem küzdötted mind le, de azt, ami miatt eljöttél, már elfelejtetted. Ezen a bajon egy visszalátogatás sokat segíthet. Ha erre se pénz, se idő, akkor elég a neten követni a magyar eseményeket.

Nők között különösen erős lehet a tágabb család, a baráti, ismerősi kör iránti vágyakozás. Gyakori eset, hogy a férj jól érzi magát Ausztráliában, mert megtalálta helyét, míg a felesége sokáig hiányolja az egykori erős kapcsolatokat. Ezen csak az idő tud segíteni. A családegyesítés nehezen megy, a barátok talán nem is akarnak Ausztráliába jönni, a látogatás drága. A nők akkor szoktak beletörődni ebbe a helyzetbe, amikor visszalátogatva azt tapasztalják, hogy az egykor olyan közeli hozzátartozók hogy eltávolodtak, mennyire megváltoztak ez alatt a néhány év alatt. Valójában nem ők, hanem saját maga változott meg, csak ez esetleg még nem tudatosult benne.

Anna írta Amerikából:

“Sokat gondolkoztam a honvágyon, szerintem ez akkor jelentkezik, ha az ember tudja, hogy nem mehet haza látogatóba vagy nagyon sokáig és ezért elkezd ragaszkodni, mindenféle, az óhazával kapcsolatos szokáshoz és emlékhez, ahelyett, hogy az energiáit a hétköznapoknak szentelné.”
Honvágya csak annak lehet, aki nem a hazájában él. Ahogy kialakítod magadnak a saját környezetedet Ausztráliában, berendezed a lakásodat, megismered a városodat, az embereket, a szokásokat és minden egyebet, ami körülvesz, úgy válik hazáddá ez az ország, és másfelé kirándulgatva honvágyad lesz Ausztrália után. Az óhaza iránti érzések elhalványodnak, ami marad belőlük, az is átrendeződik. Nem érted majd a tévéhíradót, a kabarét, a félszavakat. Amikor módod lesz kívülről, egy igazi magyar szemével nézni magad, pl. mert idelátogat hozzád egy óhazabeli régi barát vagy rokon, akkor látod csak, hogy mennyire ausztrállá váltál.
Ez az egész fejezet nagyon igaz. – írja Jutka. – Kivéve, hogy én 56-tól 81-ig teljesen magyarnak éreztem magam, aki valahogyan megszokta az ausztrálokat, és megtanult velük élni. Akkor mentem haza, és akkor jöttem rá, hogy én mennyire ausztrál lettem. Viszont ez csak elszomorított, egészen depressed [depressziós] voltam, amikor hazajöttem, és volt időm morfondírozni ezen. T.i. most már úgy érzem, hogy semmi sem vagyok. Se magyar, se ausztrál. Ezért nem értek veled egyet abban, amit feljebb írsz, hogy mind ausztrálok vagyunk. A törzsökös ausztrálok soha nem fognak téged “igazi” ausztrálnak nézni, ha accentod [idegen akcentusod] van. Meglepetten mondják néha, hogy milyen jól beszélek angolul. I should hope so! [Remélem is!] Elvégre az életem több mint 3/4 részét itt töltöttem. De, mivel nem tudok az accentomtól megszabadulni, én még mindeg wog [jöttment] vagyok, és így is fogok meghalni. Még mindig megkérdezik, hogy honnan jöttem, tehát nem vagyok ausztrál a szemükben, és soha nem is leszek. Igaz, én sem érzem magam ausztrálnak. A mostohanagynéném mesélte, hogy egy londoni taxi driver [taxis] megkérdezte, hová való, és ő gondolkodás nélkül rávágta (borzalmas magyar/zsidó kiejtéssel) “I’m Australian”. Vérig volt sértődve, hogy a taxi driver furcsán nézett rá. Őszintén, én ilyenkor automatikusan magyart felelnék, vagy esetleg megkérdezném, hogy mit ért a kérdés alatt (mármint, hogy hol születtem, vagy honnan jöttem).”

Lilla írja Brisbane-ből:

Na, mindegy, a honvágyról akartam írni egy kicsit én is, persze lány-szemmel, ráadásul egyetlen-gyerek-szemmel. A szülők távolsága borzasztó. Nem tudom elmondani, mennyire. Én már akkor sem éltem velük, mielőtt eljöttünk, hiszen akkor már két éve voltunk házasok, és külön laktunk, meg minden. Az édesapám szívbeteg, miatta különösen aggódtam, hogy nagyon meg fogja viselni az elutazásunk, és az indulás napján édesanyám tele is tömte szegényt nyugtatókkal, hogy nehogy rosszul legyen a reptéren. Mindkettőnk családjából sokan kijöttek a reptérre búcsúzni, és egész jó hangulatban is telt a dolog, egészen addig, amíg el nem jött a konkrét becsekkolás időpontja. Ölelések, puszik, sirás. Minden mennyiségben. Hang nem jött ki a torkomon, csak némán ömlöttek a könnyeim, és ugyanígy a szüleimé is, rokonoké is. Borzasztó volt látni, és a legszörnyűbb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy mikor is látom őket legközelebb, vagy hogy – bármennyire is durván hangzik – látom-e őket még egyszer egyáltalán, így, mindenkit együtt, hiánytalanul.

Leírhatatlanul szörnyű érzés volt. Felszállt a gép, láttam a szüleimet a teraszon integetni, még mindig sírtam, egészen Frankfrutig. Útközben szinte egyáltalán nem is szóltunk a férjemmel egymáshoz egy szót sem, én csak bámultam kifelé az ablakon, és sírtam. Szörnyű volt. Tényleg. (Most, hogy csak leírom az egészet, és ha csak eszembe jutnak is ezek, ugyanúgy potyog a könnyem, pedig amúgy nem vagyok egy bőgős…)

Frankfurtból rögtön haza is telefonáltam, hogy megérkeztünk, minden rendben, ne aggódjanak. Összesen egy percnyi beszélgetésre elegendő eurónk volt, de – mint szüleim később elmondták – az az egy percnyi beszélgetés is megnyugtatta őket.

Koreából már csak sms-t küldtünk, valamint onnan lehetett e-mailt is küldeni, ez is jó volt, mert mégis csak ‘kapcsolat’.

Szüleim mesélték, hogy napokig nem nagyon néztek ők sem egymásra, nem is beszéltek erről, hanem titokban sírtak a lakás különböző pontjain, hogy a másik ne lássa.

Na, aztán ahogy kiértünk, ezek úgy elmúltak átmenetileg. Ők is megnyugodtak, hogy a ‘közvetlen életveszély’, a repülés, véget ért, és épségben megérkeztünk. Részünkről pedig az első hetekben tényleg igazából időd sincs arra, hogy ilyeneken morfondírozz, egy csomó új élmény, tennivaló, mindenféle akad, ami elveszi a gondolataidat otthonról. Ráadásul hamar felfedeztük mi is ezeket az olcsó telefonkártyákat, hetente egyszer telefonáltunk haza (a mai napig is), és persze napi e-mailváltás volt és van is. Ezek után egyáltalán nem volt többé honvágyunk.

Az első hét után legközelebb csak akkor volt honvágyunk, amikor már megvolt a jegyünk hazafelé most nyáron (Mo-n nyár), az első hazalátogatásra, és már csak néhány hét volt hátra az indulásig. Akkor már nagyon be voltunk sózva, és nagyon vágytunk haza.

3 hétig voltunk otthon, és gyakorlatilag az első hét után már vágytunk vissza ide. Minket úgy igazán nem ért csalódás, mi tudtuk, miből jöttünk el, hiszen nem telt el sok idő az elutazásunk óta. A barátok, rokonok abszolút jól fogadtak, ilyen szempontból sem volt semmi probléma. De valahogy mégsem éreztük jól magunkat. Ettől függetlenül már megint várom, hogy mikor megyünk haza legközelebb, hiszen a szüleinket, barátainkat mindig jó lenne látni.

Két igazán sarkalatos ponton volt eddig kemény honvágyam: egyszer az édesapám kórházba került. Ez gyerekkoromban is többször előfordult, és mindig válságos volt, annak ellenére, hogy végül mindig szerencsésen helyrejött. De ezt előre sosem lehetett tudni, szívbetegségnél nem lehet, tudjátok. És abban a pillanatban, amikor megtudtam, azonnal haza akartam menni. Azonnal repülőjegyet venni, és menni, és ott ülni az ágyánál, amíg fel nem épül. Egész éjjel nem aludtam, csak vártam az sms-eket, telefont, hogy mi van. Másnap írták, hogy minden rendben, nem engedik meg ki a kórházból, de a nehezén túl van. Örültem, de nem sokon múlott, hogy nem utaztam haza.

A másik pedig már itt volt Brisiben, az első nap, amikor eljöttünk Sydney-ből ide, ahol a világon senkit nem ismertünk, nem volt hol aludnunk, nem tudtuk, mi lesz másnap, nem ígértek semmi biztatót a lakásbérléssel kapcsolatban sem, a munkát sem kaptam meg, amit ígértek, szóval hirtelen semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. Az egész elkövetkezendő napok egy nagy bizonytalanság volt. Amit nem valami jól bírtam… Csütörtök volt, tudtuk, hogy hétfőn dolgozni kell menni, de lakásunk nem volt, nem volt hol aludni, találtunk egy autósmotelt, ezt ajánlották, hogy ez olcsó, $120 éjszakánként. Inkább vettünk egy sátrat, és elhatároztuk, hogy néhány napig kempingezünk. (Persze, abban a néhány napban rendkívüli ítéletidő volt… Az első este megkérdőjeleztük az egész ittlétünket, és azt mondtuk, hogy lehet, hogy tényleg inkább haza kellene mennünk, ott egy csomo ember van, akire számíthatunk, minden városban vannak ismerőseink, és sosem kerülhetnénk ilyen helyzetbe, mint itt.

Aztán másnap megkaptuk a lakást, amit bérelni akartunk, hétfőn elkezdtünk dolgozni, és helyreállt a lelki békénk.

Azóta meg – tudjátok – megvettük a telket, nézzük a házat rá, stb. Tehát most már maradunk. :o) De a honvággyal mindenképp számolni kell, és arra is fel kellene valahogy készülni, hogy még a legerősebb honvágy miatt se hozzunk meggondolatlan döntéseket. Előbb-utóbb mindenki megtalálja itt a számítását, bármilyen nehéz is eleinte. (Mi már megtaláltuk a miénket, itt volt leesve az ágy mögött.
Azóta szép nagy házat vettek Brisbane egyik új kerületében.

Kropi, 2009-ben egy magyarországi látogatás után visszérkezett Melbourne-be

Már nem sokkal azt követően, hogy kicsit több, mint négy éve megérkeztünk Ausztráliába, többször is elhangzott az a kérdés, hogy hol érezzük magunkat otthon(osan), viccesen szólva: otthon-e az itthon?

Most melbourne-i idő szerint hajnali három óra van, kicsit kábák vagyunk még az utazás és az át(nem)állás miatt, de azt tudom mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb itthon. Az elmúlt pár hétben, bár lelkiekben sokat jelentett a családdal, barátokkal való találkozás, meg a régi helyek felkeresése, mégis Magyarországról már (ott)honvággyal érkeztünk vissza Melbourne-be. Jó volt a saját autónkat vezetni, a saját tányérunkból enni és a saját ágyunkon elnyújtózni.

Qka, Sydney 2011

Ha engem kínoz a honvágy, végig gondolom azt miért jöttem ki régen. Utána egyből elmúlik a honvágy, vagy átértékelődik. De akkor is elmúlik ha Magyarországra megyek, mert akkor Ausztráliába van már honvágyam, ott a családom is, és inkább a “mit keresek én itt” érzés lesz rajtam úrrá egy idő után. Ráadásul tudom azt nem tudnék már “visszaszokni”, gyökerek ide vagy oda. Más szokásokat vettem fel, ami itt normális, természetes. Magyarországon idegen, sőt még kapnék pár maflást érte. Komoly konfliktus tud kialakulni akár családon, ismerősökön, baráti kapcsolatokon belül is abból, hogy más dolgok motiválnak, más világnézeted, dolgokhoz való hozzáállásod, érdeklődési köröd alakult ki. Ebből kifolyólag a régi barátságok is ezt szerintem néha megsínylik.

Közhelyes példa: egyszer otthoni látogatásom alkalmával csináltam egy kis megfigyelést mi a leggyakoribb téma a tömegközlekedésen (ahol jártam). Első helyen a pénz állt. Mindenki a pénzről beszélget, sűrű panaszkodások közepette. El se tudtam képzelni hogy több év tizedekig ebben éltem. Szinte kívülről látni érdekes volt és hozzá teszem: idegesítő.