{Eucalyptus rostrata, Murray Red Gum}
Alig van valami igazán kedvesebb látvány, mint egy tisztes öregember vidám jókedvében. Rózsásra gyúló arca, hófehér keretben, ifjúi tűz villanása a már fénytelen szemekben, vidám mosoly, meg szívből fakadó jóízű kacagás a felújuló régi szép emlékek elmondása közben: vonzó dolgok, amiket látni, meg hallani kedves és érdekes.
Ausztrália serdülő ifjúságáról nem lehet elmondani, hogy valami kiváló tiszteletet tanúsítanának az öreg kor iránt, valóban talán sehol sem látni annyi egyedül lézengő, komor, magára hagyott, öreg embert, mint itten. Bizonyos különös alkalmakkor azonban, minden vidék és minden város külön megemlékszik az öregjeiről, összegyűjti, megvendégeli és nagy tisztességben részesíti őket.
Ha a vidék követe jön el a programbeszédjét megtartani, vagy az angol király képviselője, a főkormányzó jár a tájon, a bankett-teremben a nemes angol lord közelében sorban ott ülnek az ősz fejü veteránok, akik egykor elsők voltak a vidéken és a kolóniák felépítésében két kezükkel segédkeztek. Ily alkalommal a bankett folyamán, amint elhangzik a tószt a királyra, pohár ürül a vendég egészségére, meg a vidék jóvoltára, rendesen feláll még egy szónok és néhány rövid, de lelkes szóban felköszönti a vidék öreg úttörőit. Itt rendesen ezzel szokott végződni a bankett formális része.
Amint aztán valamelyik veterán feláll és megköszöni a tiszteletet; egyszerre fejtegetni kezdi emlékeinek vég nélküli gombolyagát és beszél feltartóztathatatlanul, órák hosszáig. A társaság szertartásosabb része ezalatt csendesen elvonul, az érdeklődök pedig körülfogják az öregeket és lehetőleg sorban mind megszólaltatják őket. Ez szokott lenni a mulatság legvégső része és befejezése.
Ily alkalmakkor több és élethűbb részletet tudhat meg az ember az itteni régi életviszonyokról, mint a legjobb könyvekből, és egyúttal igazán elgyönyörködhet a még néha kiegyenesedő, görnyedt öregek igaz lelkesedésén, az elszunnyadó ifjúi tűz színes fellobbanásán. Érdekes, kedves látvány, olyan, mint amikor az öreg őserdő újra kivirágzik.
A Riverinán a közlekedő utak mentén mindenütt hatalmas, vén fák terjesztgetik örökzöld lombú ágaikat, de az, új települök a kiirtott erdők helyén, a mai búzaföldek hullámzó tengerén is meghagytak itt-ott árnyéknak, dísznek néhány szép öreg fát, rendesen az ausztráliai erdők egyik pompás fája, az Eucalyptus rostrata – a magára maradt vén veterán.
Egyedül, egymagában búsong ott a régmúlt idők viharviselt hírmondója, kékesszürke levélzetét egész évben alig változtatja, folyton egyforma nehézkesen csügg alá a lombja. Az év egy szakában azonban vastag törzsén meg-szakadozik a barna kéreg, lassan levedli a héját; viselt rongyos, szakadozott köpenyét sima újjal, világos színűvel cseréli fel.
Néha, amint a szelíd szellők meghimbálják a lombját, úgy hallatszik, mintha a vén fa valami régi szép dalt dúdolgatna, máskor pedig, ha a zúgó, bömbölő délnyugati orkán feltámad, az öreg harcos ott a síkon egymagában keményen birkózik a széllel, derékvastagságú ágai hajladoznak, nyikorognak, hosszú, nehéz sóhaj zúg keresztül lombozatán. Amint a vihar elvonul, bár megtépve, mégis szilárdan, acélos erőben áll ott az őrhelyén, a kemény, öreg vitéz.
Aztán olykor, nem is minden évben és nem is mindig egy évszakban, meggondolja magát az öreg és kivirágzik.
Ilyenkor, hosszú hetekig folyton ünnepi díszben pompázik. Körülötte a lég csupa illat, a szellő finom virágesőt hint szét a környéken, vidám dalos vendégei is megjönnek, ünnepi társaságban.
A papagájok bíborban, kékben, zöldben, a színes mézszívók, a fehér mellényes, fekete frakkos légykapók, a méhészek csillogó ornátusban, mind ott mulatnak virágos gályái között; a vén fa pedig kínálja nekik millió apró kehelyből az illatos nektárt.
Kora reggel a barátmadár ünnepi orációval nyitja meg a napot. Ilyenkor a fa tetejéről valóságos emberi beszéd hallatszik, különös klarinéthangon kiejtett világos, zengő, emberi szavak, és amit ott a barátmadár beszél, azt minden nyelven meg lehet érteni. A fekete bőrű bennszülött híven elismétli a maga nyelvén, hogy mit szól a madár; a farmer már angolul érti meg a klarinéthangon zengő, nem csoda hát, ha más meg azt, ami a virágos ágakról hallatszik, azon a nyelven értelmezi, ami a szívében a legkedvesebb és hát teljesen kétségtelen is, hogy a beszélő madár ott a vén fán ilyenformán szaval: Virágos öregúr, jó reggelt, jó reggelt! Virágos öregúr, az Isten éltessen! . . A szónoklat legalább az én fülembe így csendül. A kukabura azonban, ez a csodálatos, nevető nagy madár úgy látszik a beszédet megint másképp értelmezi, mert egyedül is, meg kórusban is hosszan és nagyokat kacag raja. Az is lehet, hogy az ő nyelvén valami csintalanságot jelent az, amit a barátmadár beszél.
Közben más zene is készül a fa tetején: a papagájok vegyes bandája vígan hangolja a muzsikáját, ami aztán csodálatos hangkeveredést okoz, de a nagy vidám zűrzavarból időnként kellemesen hangzik ki a flótás madár kedves, melodikus fuvolázása.
Az öreg fa meg csak bólongat csendesen, elégedetten, ünnepi díszében, millió virágos, illatos koronája ezüst színben csillog.
A madár-muzsikás, vidám, szép napok tartanak hétszámra. A csicsergés, a dalolás, a szónoklat, a kacagás meg a csendes fuvolázás reggeltől naplementig soha meg nem szűnik olyankor, mikor virágjában van az öreg eukaliptusz.