A fehér kakadu

Legelőször valami különös, kellemetlen, távoli zaj hallatszik, olyan, mintha egy sor fakereplő szólna, szakadozva, külön-külön, aztán meg együtt. Majd valami hosszú, szürke hullámvonal-féle tűnik fel a távoli égen, amely kígyózva, kanyarogva úszik közelebb.

Amint a napsugár a szürkeséget oldalt éri, a lassan evező szárnyak vakító fehéren csillannak ki a sötétebb háttérből, mintha ezer meg ezer lebegő, fehér papiros lap úszna a légben, aztán a hullámvonal megszakad s a rikácsoló, lármás csapat lassanként leereszkedik az út menti eukaliptuszok ágaira. Ilyenkor, messziről, a hatalmas zöld fák olyanok, mintha egyszerre friss hó lepte volna be őket, közben a legképtelenebb rikácsoló hangzavar tölti be a levegőt. Megjöttek a fehér kakaduk!

Amíg a főcsoport pihen, néhány vezér hirtelen körülkémleli a tájat, aztán hangos szóval csalogatja el a pihenő, éhes hadat a búzatáblák felé, ahol a farmer alig hogy befejezte a vetést. Ami ezután következik, az aztán valóban csodálatot keltő, de egyúttal lehangoló és elszomorító dolog.

A tábla valamely magasabb pontján leszáll a csapat.

A sok ezer fehér madár hosszú, egyenes vonalba fejlődik, aztán csendesen megindul egy irányban lépkedve, pontosan a sorvetőgép apró barázdái nyomán. Az a néhány ezer, kiválóan intelligens, éhes madár egyenes vonalban, sűrűn egymás mellett, rendszeres alapossággal szemezi végig az egész búzatáblát. Utánuk a sok gonddal és fáradsággal elvetett szemből alig marad valami a földben.

A gyülekező viharfelhők előtt jól látható a fehér kakaduk csapata

Amíg a csapat szorgalmasan dolgozik, a közeli legmagasabb fa tetején mindig van egy éber őrszem. Amint a farmer fegyverével kezében óvatosan közeleg a hívatlan vendégek felé, az őr idejében megadja a különös vészjelet, amire aztán felzúdul a hóförgeteg. A puskalövést a sok ezer selymes szárny suhogása és mérges rikácsolás követi, és ha le is hullott egy-két sebzett madár, a többi, valamivel tovább, túl a biztos lőtávolon, újra letelepszik és folytatja a pusztítást.

Az így megzavart madárhad a nap folyamán három-négy, egymástól elkülönült helyet keres meg és hamar kitanulja, hogy melyik tábla mily időben a legnyugalmasabb. Kora reggel vagy ebéd idejében a legóvatosabb farmer nem kerülhet ki egy-egy látogatást.

A türelmét vesztett vadász aztán leteszi a puskát és más, sokkal hathatósabb eszközt vesz alkalmazásba. Alkonyatkor kimegy birtokának arra a helyére, ahol óvatos, fehér ellenségei a leggyakrabban járnak, aztán ott elhinti az arzén- vagy sztrichnin-oldatban áztatott búzát.

A reggeli napsugár, mint rendesen, meghozza az éhes-lármás hadat. Előbb az őrszemek jönnek s felülnek a fa tetejére, aztán suhogva, kavarogva érkezik meg a főcsapat és leszáll rendes reggeliző helyére. A táj különben csendes, az örök semmi nyugtalanító vagy gyanús ellenséget sem vesznek észre. A sereg felfejlődik tűzvonalba és kedélyes beszélgetés közt kezdi meg megszokott napi munkáját.

Aztán egyszerre a fehér sorból kiválik és felröppen egy magányos madár. Egyenesen, majdnem függélyesen törekszik felfelé, mígnem hirtelen hanyatt fordul és a magasból mint valami laza tolltömeg hull le a földre. A többi kissé megriad a látványtól, de csak sietve lakmározik tovább. Aztán mind több madár rebben fel a sorból, hogy rövidesen élettelenül hulljon ismét vissza. Mások elmaradva a többitől, fel sem szállnak, csak kínban vergődve tépdesik a mellük tollat, mígnem aztán a vész meg a pusztulás rémítő érzése elfogja a megmaradt, megtizedelt hadat. Ijedt rikácsolással verődnek fel a magasba, útirányt vesznek más tájak felé és bizonyos, hogy az évben a vész színhelyére meg nem jönnek többé.