Uluru

Volt szerencsém egy kirándulást tenni az Uluru-Kata-Tjuta Nemzeti Parkba.

Hát, bizony a kirándulás nem is megfelelő terminológia, hiszen itthon kirándulni legfeljebb a Börzsönybe szokott menni az ember, és ha már a Tátráig elmerészkedik, már azt sem szokták a “kirándulás” fogalommal társítani. Az Uluru meg vagy 2000 km-re van a tengerparttól

Természetesen a repülőgép volt a legkézenfekvőbb közlekedési eszköz egy 3 napos “kiránduláshoz”. (Jelentős költségcsökkentést tett lehetővé a mérföld jóváírás, a British Airwaysnél korábban gyűjtögetett mérföldek révén – amelyek átkonvertálhatók kedvezményezett személyre – számottevő árkedvezményt kaptunk a repülőjegyek megvásárlásánál. Minden utazónak tanácsolom, hogy ezt a lehetőséget – a mérföld gyűjtést – ne hagyja figyelmen kívül, hiszen egy oda-vissza úton annyi mérföldet lehet szerezni, hogy azért talán már egy Budapest-London-Budapest ingyenjegyet lehet kapni. Meg kell nézni a BA honlapját!!!)

Szóval Coolangattából Sydneybe, majd onnan az Uluruhoz repültünk. Rokonaim már Surfersben “hozzászoktattak”, hogy ne nézzek ki külföldinek s ennek érdekében mintás ingbe, rövid nadrágba és zokni nélküli szandálba járjak. Lelkemre kötötték, hogy az Ulurunál viseljek majd bőrkalapot is hőség miatt. Szóval ránézésre valóban tősgyökeres ausztrálnak tetszhettem, de talán én voltam imigyen az egyetlen “echte” ausztrál azon a reggelen Sydneyben. Egyébként mindenki “normális” európai viseletet hordott.Nagy melegem sem volt, mert alig volt 16 fok.

Na, az Ulurunál azután a kompenzáció megvolt, sőt, a túlkompenzáció is. 34-36 fokos hősége fogadott déltájt bennünket, amire azt mondták, hogy eléggé enyhe, mert nem ritka a 40 fok sem, sőt efölött, akár a 48 is!!!. A bőrkalap viszont kitűnő szolgálatot tett. Nem is hittem volna, hogy milyen kellemes viselete tud ez lenni abban a döglesztő hőségben. No, meg ehhez járult a rendkívül alacsony páratartalom is, az ember orra hamarosan kiszáradt és ez eléggé kellemetlen tünetekkel járt együtt. (Feleségem orra pl. bevérzett, nem is egyszer!). A test vízigénye így lényegesen nagyobb , mint az itthon megszokott nyári hőségben, – éppen az alacsony páratartalom következtében. A hajnali hőmérséklet ezzel szemben viszont alig 12-13 fok lehetett, úgyhogy, amikor a napfelkeltét tekintettük meg a nagy vörös hegynél, bizony (nagyon is) elkeltek a meleg holmik.

A nagy hegyet sivatag veszi körül. Ez a sivatag azonban távolról sem emlékeztet a filmekből jól ismert Szaharára, bár az – ez esetben vörös – homokból sincs hiány. A talajt száraz szénára emlékeztető fűcsomók sokasága borítja, tovább jó pár, de eléggé ritkásan elhelyezkedő, alig-alig zöld bozót vagy fa.Ezek levelei leginkább a tűlevelekre emlékeztetnek – jelezvén a növényeknek azt a törekvését, hogy minél kisebbre csökkentsék a párolgási felületet. Mint megtudtam, csapadékban azért nincs hiány, a baj csak az, hogy az összes – olykor nem is jelentéktelen – csapadék időszakosan hullik le: január-február hónapban, azután pedig 10 hónapos aszály következik. Eső után a sivatag fantasztikus változáson megy át: szinte virágba borul. Ezt azonban csak képeken volt szerencsém látni. Szinte hihetetlen kontrasztnak lehettem imigyen szemtanúja.

Eszti Sydney-ből jó tanácsokat ad a túrázáshoz:

Hosszú ujjú pamuting, karimás kalap – nem szalmakalap, az kevés – szúnyogháló a fejre és kényelmes túracipő kell. A sziklánál úgy hemzsegnek a repkedő borzalmak, hogy még. Háló nélkül lehetetlen kibírni. Az Ulurun kívül meg Kata Tjuta amit látni lehet ott. Autóbérlésre nincs szükség, a reptérről elvisz a busz a szállásokig, meg vissza is visz, persze ha magatok akartok sziklát nézni, akkor lehet. Egyébkent a sziklánál nincs túl nagy élet. Képzeld el a semmi közepét, ahol van körben 5 szálloda meg egy turistaközpont. Minden legalább hatszor annyiba kerül, mint máshol.

Hayim Melbourne-ből ment megnézni a követ:

Szerintem autó bérlése “kötelező”.  Az Ulurun kívül ott a Kata Tjuta, illetve néhány száz kilométerre meg a King’s Canyon, ahova érdemes elmenni túrázni. Mi ott nem voltunk.
A szállás baromi drága, az étkezés is, de vannak normálisabb színvonalú szállások is. Mi az Emu Walk Apartments-ben voltunk, az teljesen rendben volt. Természetesen minden sok pénzbe kerül, az Uluruhoz való odahajtás is. Rengeteg légy van, viszont szerintem a helynek jó a hangulata, ezért én legalább két napot javasolnék rá.

A nagy hegytől kb. 13 km-re egy telepen, név szerint Ayers Rock Resort-on laktunk, a legszerényebb szálláslehetőséget biztosító – , de igen stílszerű elnevezésű Outback Hotelben. Bár a 4 ágyas, emeletes ágyakkal ellátott szoba nem volt olcsó, igen kulturált szállásbak bizonyult: tiszta szoba, tiszta ágynemű, hideg-meleg vizes zuhany, kávé-tea stb., foglaltatott a szoba árában. A rendkívül lágy ivóvíz nekünk alig-alig oltotta szomjunkat (mondhatni, hogy egyáltalán nem, csak a folyadékveszteség pótlására szolgált), ezért inkább ásványvizet és persze sört ittunk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy míg Surfersben egy 375 ml-es palack sör ára kb. 1,5 AUD, addig itt 4,5 AUD-t kértek érte! Egyébként feleségem csomagja nem érkezett meg, csak másnap kapta meg s ezért egy elsősegélycsomagon kívül – némi fehérnemű, fogkrém stb.- 60 AUD-t kapott a Qantastól. Ezt csak azért említem, hogy érzékelni lehessen, hogy mennyit ér ott a légitársaság által adott “elsősegély”.)

Egyébként jól ellátott telep az Ayers Rock Resort, még 5 csillagos szálloda is van ott (japán és német turistáknak, mert velük volt tele az egész telep). Jól felszerelt “etető-itató” helyek, amolyan “németes” megoldásban, sőt olyan konyha, ahol saját magad készítheted el a vacsorádat s ehhez szükséges konyhai eszközök egy nagy közös konyhán mindenki rendelkezésére áll. Ehhez asztalok is tartoztak a vacsorád elfogyasztásához, de ez némileg nehézségekbe ütközött, mert a német turisták nagyon szerettek itt ücsörögni, sőt még skatozni is. (Ahelyett, hogy a dínom-dánomra fenntartott sörözőben művelték volna ezt.)

Izgatott, hogy mivel a legközelebbi nagyobb település – Alice Springs – kb. 400 km-re van onnan, hogyan oldják meg az áram- ill. a vízellátást. Pontos információkat nem tudtam meg, de akiket kérdeztem, azok azt mondták, hogy az áramot generátorokkal fejlesztik, míg a vízellátást az esővíz gyűjtésével oldják meg. És valóban így lehet ez, mert sok ház mellett láttam hatalmas esővízgyűjtő tartályokat, amelyek a háztetőről lefolyó vizet fogták fel és később a Kata-Tjuta hegycsoport kellős közepén is hasonló konstrukcióból olthattam(?) szomjamat. Ott például forrásnak vagy vezetékes víznek nyoma sem volt.(A kontinens belsejében azért nem annyira ritkaság a víz, mint eleinte gondoltam, és láttam is a repülőről, de ezek keserű-szikes vizek, élvezhetetlenek növénynek, állatnak, embernek egyaránt. )

Vadonélő állatokat egyáltalán nem láttam, viszont két rovarféle igen kellemetlen lehet a kevésbé tűrőképes turisták számára: a legyek ill. a csótányok. Az előbbiek mindössze 4-5 mm-esek, de rendkívül erőszakosak: szembe-fülbe-orrba akarnak betelepedni. Több turistát is láttam olyan kalapban, amin madzagokon dugók lógtak le és ezek menetközben himbálódzva valóban el is űzték ezeket. (Mint Crocodile Dandy, aki – úgy emlékszem – ilyenszerű bőrkalapot viselt.) Bár a csótány itt sem volt ritkaság, (ez egy ázsiai fajta és adott esetben akár 5-6 cm-re is képes megnőni, és a kifejlett példányok még repülni is tudnak!), azért a tengerpart közelében – ahol a légnedvesség sokkal nagyobb -, gyakoribbak. Meg kell szokni jelenlétüket. Azért a házak oldalait, a belső helységeket 2-3 havonta bepermetezik. (Un. piretriod hatóanyagú készítménnyel, a melegvérűekre teljesen ártalmatlan rovarölőszerrel – amiket itthon is használnak pl. házi kerti növényvédelemben). Mivel azonban sok rovarhoz hasonlóan ez is vándorló életmódot folytat, a teljes fertőtlenítés szinte lehetetlen.

A Nemzeti Parkhoz buszjáratok viszik az érdeklődő turistákat, de érdemes kocsit bérelni, mert az szinte alig drágább, és sokkal nagyobb mozgási lehetőséget biztosít. S az Uluru kb. 13, míg a Kata-Tjuta hegycsoport kb. 40 km-re van a Resorttól. Az Uluru az aboriginee neve annak a nagy vörös monolitnak, amely Ausztrália egyik nagy – ha nem a legnagyobb – természeti nevezetessége. Ezt angol felfedezője Ayers Rocknak keresztelte el – ha jól emlékezem Új-Dél-Wales egykori kormányzója után. A tőle kissé távolabb eső, szintén nagyon látványos hegycsoport, amely ugyanolyan vörös színű kőzetből áll, viszont az The Olgas (Olgák) nevet kapta felfedezőjétől, egy újságírótól, egy orosz nagyhercegnő neve után.

Magam az aboriginee (tehát Uluru, ill. Kata-Tjuta) neveket használom a következőkben: úgy gondolom, hogy az őslakók, akiknek szent helyét képezi az Uluru, ennyi tiszteletet megérdemelnek egy idegentől. Szóval az Ulururól. Az Ulururól reggel, délben, este, Keletről, Nyugatról, körben, oldalról, lentről és fentről. (Mást nem is nagyon lehet csinálni azon kívül ott, minthogy meglátogatjuk a Kata-Tjutát és este a vacsora elkészítése és elfogyasztása után egy kis sör mellett tereferélünk, esetleg megcsodáljuk – a hihetetlenül tiszta levegőnek is köszönhetően – a csillagokkal teleszórt, “idegen” égboltot.)

Maga az Uluru tompa lilás-vörös monolit, (állítólag mintegy 3000 méter mélységig lehet követni a föld felszíne alá a kőzetét), amelynek anyaga közelebbről szemlélve a platánfa törzsére, jobban mondva kérgére emlékeztet.

Ha hegy, akkor persze hegymászás,.és hadd kezdjem “hátulról”, mindjárt ezzel, ami az egyik legnagyobb attrakció! Egyetlen egy kijelölt hely van, ahol fel lehet – fel szabad – jutni a tetőre, ami kb. 360 méter magasságban van a talapzattól. Miután az egész hegy az őslakosok szent helye, így tulajdonképpen ez is csupán egy egyezségnek köszönhető, amit 1985 körül kötött a velük a kormány. És az őslakók szinte minden lehetőséget megragadnak, hogy kérleljenek: ne mássz fel még ott sem, mert ez az ő szent helyük és ezt ők sem teszik. (Azért mielőtt önző módon ezen korlátok miatt háborogni kezdenénk, gondoljunk bele, hogy hogyan viszonyulnánk ahhoz, ha a görögök kérnék ugyan ezt tőlünk az Olümposz esetében. Bár valószínűsítem, hogy akkor is lennének olyanok, akik fittyet hánynak a “tulajdonos” érzelmeire, nyilván sokkal kevesebben lennének a háborgók.) Magam igyekeztem is tiszteletben tartani mindazt, amit egy “idegentől” kértek, azonban bármennyire is tiszteltem ezt a “Ne másszon fel!” óhajukat, még sem ez volt a fő ok. (Egyébként még olyan kitűzőket, okleveleket, meg egyebeket is árultak, hogy “Én nem másztam meg az Ulurut!)

Csak az un. Chicken Rockra jutottam fel, ami kb. 10-15 méter magasságban van a felfelé vezető, helyenként igen-igen meredek emelkedőn. A legfőbb oka ennek az, hogy tériszonyos vagyok és belegondoltam, még ha fel is megyek, hogyan fogok lejönni!? A felfelé vezető út egy szakaszán ugyanolyan lánc van kihúzva, mint korábban Pesten látható volt azzal a célzattal, hogy megakadályozzák a gépkocsiknak a járdára parkolását. S ha felfelé nem is kellett volna lenéznem, lefelé menet ez elkerülhetetlen lett volna. (Idehaza, ha lenézek a lakóházunk 5. emeletéről a fal mellett, görcsbe rándul a gyomrom. Pedig a közel 30 év alatt megszokhattam volna.) Az Ulururól viszont lefelé nem lehet hátracsavart fejjel lejönni. Minden bizonnyal fenéken csúszva jöttem volna le és lehet, hogy “emésztési zavaraim” is támadtak volna. Egyszóval lent maradtam. És nem a “savanyú a szőlő” beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy a mászást (élet)veszélyesnek tartom, hiszen a meredélyen, jobban mondva a hegy oldalán sehol egy fa, bokor vagy fűszál, de még egy darab kő sincs, olyan sima a felszín! És ha valaki mellényúlna a láncnak, igen gyorsan legörögne a hegy aljára. S ha már itt tartok, a feliratok szerint (nem tudom mióta) 35-en haltak meg a mászás során. Persze nem azért, mert mindenki lepotyogott (nyilván ilyen is volt), hanem a döglesztő száraz hőségben szívproblémák következtében.

A fel-le túrát egyébként 3 órára becsülik és kb. ennyi liter vizet javasolnak, hogy az ember vigyen magával. Csak vejem volt az, aki ezt a túrát megtette a reggel jótékony hűvösében (úgy 8 óra körül még csak 20 fok körül mutatott a hőmérő), de neki 2 órába tellett. Bár csupán pár kortyra volt szüksége, mégis csuromvíz volt, amikorra leért. De mindazok, akik netán délben, délután 30 egynéhány fokban kísérlik meg ezt a túrát megtenni, nagyon szíveljék meg a Park tájékoztatóját, amit itt csak nagyon kivonatosan említettem. S aki feltétlenül mászni akar, a vízen kívül egy erős, jó recézett talpú cipővel is rendelkezzen! És ha mindenáron mászni akar, akkor ragadja meg a legelső alkalmat, mert ha erős szél támad, akkor a mászást leállítják!

Frimi ugyan nem, de Csaba 2003-ban megmászta:

Rózsaszín kakaduk zajos lármázására ébredünk, ők a leghangosabbak, de a többi madár is teli torokból kiabál, csak ők a kakaduk mellet nem tudnak érvényesülni. Kényelmesen megreggelizünk, a tinka még mindig fel-felbukkan a konyha mellett, aztán irány a “nagy kavics”. Az úton 21 km-t kell tekerni, de fel sem tűnik a távolság, mert csak a sziklát nézzük, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lesz előttünk.

Megtaláljuk a legjobb naplemente néző helyet, ez egy hosszú parkoló az út mellett, kifejezetten ezért építették, innen mutatja legszebb oldalát a szikla. Először a kultúrközpontba megyünk, ahol az őslakos anangukról tudunk meg egy keveset. Gyorsan átnézzük, aztán megyünk a sziklához (innen már csak kb. 1,5 km). A közelébe érve látszik igazán a mérete, alulról nézve valóban lenyűgöző a látvány. A szikla földből kiálló része három és fél km hosszú és 348 méterre magasodik a környező sivatag fölé. Egy helyen lehet rá felmászni, itt is olyan meredek, hogy kiépített lánc vezet fel. Hatalmas tábla hirdeti a felmászás veszélyeit és azt, hogy az őslakosok hite szerint ez egy szent hely, ezért – bár nem tiltott – de inkább ne menjünk fel. Kicsit tanakodunk, de győz a kíváncsiságunk, nekivágunk.

A bicajokat letesszük a parkolóban, iszunk egy kis vizet (a tábla szerint fejenként legalább két liter víz kell a mászáshoz, ezért mi is feltöltjük 2,5 decis flakonunkat) és elindulunk felfelé. Zsuzsi az első 20-30 méter után visszanézve kicsit megijed, hogy nem fog tudni lejönni, de sikerül megnyugtatni (megy egy pár lépést lefelé és rájön, hogy nem olyan vészes). Megyünk felfelé (fél 11 felé jár már), ma nincs túl nagy meleg (olyankor nem is engednek fel), mert erős szél fúj. Mászunk-mászunk, végre elfogy a lánc, leülünk egy kicsit, kifújjuk magunkat, azt gondoljuk, a nagyja már mögöttünk van. Tévedtünk. Innen szaggatott fehér vonal mutatja az utat a csúcsig, ami még legalább kétszer ilyen messze van (ha nem háromszor).

Szerencsére itt már nem olyan meredek, bár néhány helyen közel függőleges fallal is találkozunk. Útközben egy-egy korty vizet iszunk és egy-egy kekszet eszünk, nem is kell több. Végig gyönyörű a kilátás, egyre többet látunk a körülöttünk lévő tájból, a csúcsról körbenézve még a száz km-re fekvő hegyek is látszanak. A sziklán is van látnivaló, vízmosások, kisebb tócsák, amikben egy ősi rákfajta él, fantasztikus alakzatok, barlangok kerülnek a szemünk elé. A csúcson negyedóra pihenő, gyönyörködünk a látványban, idelátszik a Yulara (ahol a kemping van), a reptér, az Olgák és a messze távolban kéklő hegyek és amerre csak nézünk sivatag, itt vagyunk a semmi közepén.

A lefelé vezető út már nem megerőltető, de vannak nehéz szakaszok, ahol Zsuzsi elsőre nem is mer lejönni. A bakancsok jól vizsgáznak, a talpuk jól megtapad a sziklán. A végére azért meglehetősen elfáradunk, nincs már a hűsítő szél, csak a nap perzselő sugarai. Rendben leérünk, kb. két és fél óra volt az egész. Letelepedünk a csap mellé, az árnyékba, megisszuk a maradék vizünket, meg még a csapból, amennyi belénk fér.

Az egész hegy szent hely és kéretik is ennek megfelelően viselkedni. Mindenek előtt arra hívnám fel a figyelmet, hogy a hegy közelében mindössze két illemhely található, tehát mindenki alkalmazza az “egyes számú” turista szabályt, amely szerint “Nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet!”. Mert ugyebár azért mégsem ildomos egy szent helyet emésztési végtermékkel illetni. A hegyet körbe vevő gyalogösvényről nem szabad letérni, tilos az ösvényről eltávolodva a hegyoldalt megközelíteni és ahol kifejezetten tiltják, ott nem is szabad fényképezni.

Az őslakók által legszentebbnek tartott része a hegynek az un. Kenguru-farok, ahol ők szent szertartásaikat szoktak bemutatni isteneiknek. Maga a képződmény méltán viseli ezt a nevet: valóban hasonlít egy óriási kengurufarokhoz, amely az Uluru egyik csaknem függőlegesen lefelé haladó meredélyének élén található, azt mintegy lefedi. Hossza becslésem szerint mintegy 100 méter! Fentről lefelé fokozatosan kiszélesedik, úgy talán 10-20 méterre. (Sajnos csak becsülni tudom, mert ezt a természeti különlegességet csak kb. 2-300 méter távolságból tudtam megszemlélni.) Különös érdekessége, hogy vagy legalább 50 méter hosszon oldalt át lehet pillantani a “farok” és a hegy tényleges oldala között s így a “farok-hatás” még nagyobb!

Igen érdekes alakzat az un. Agy, amely messziről valóban egy óriási emberi koponyára emlékeztet és az erózió okozta bemaródások meglepően hűen adják vissza az agytekervényeket.

Az Uluru kerülete kb. 9 km, úgyhogy egyszerűen és könnyen körbe lehet sétálni. Aki nem szeret ennyit gyalogolni (ami a délutáni hőségben nem egy leányálom), az megteheti ezt az utat gépkocsin is – alkalmasint meg-megállva egyes pontokon – ugyanis jó minőségű aszfalt utat építettek ki a hegy körül.

Ha az ember körbesétálja az Ulurut, több – közte néhány óriási – barlangszerű képződményt találhat, amelyhez az őslakók különböző mondái és szent szertartásai fűződnek. Egyszerű sziklarajzokat is lehet látni, amelyek egy némelyike akár ufo-k primitív ábrázolásai is lehetnének. (Úgy emlékezem, hogy valahol olvastam, vannak is ilyen feltételezések – hasonlóan az afrikai Atlasz hegységben láthatókhoz. Bár lehet, hogy rosszul emlékezem.) Ebben az óriási csontszáraz kopárságban azért mégis található ivóvíz is! A hegy tövének egy pontján egy meglehetősen nagy természetes medencében a hegyoldalon lefolyó csapadékvíz összegyűlik (hová is szivároghatna, hiszen nem hogy talaj, de még talán egy homokszem sincs rajta), és ez a lecsorgó csapadékvíz ki is tart a következő, kb. 10 hónap múlva beköszöntő esős időszakig. Ez az őslakók “víztározója”. Természetesen ehhez is monda fűződik és éppen ezért természetesen ez is szent hely. Ennek ellenére – bár kezünket bele nem márthattuk – azért legalább közvetlen közelébe kerülhettünk.

A Park nem csak egyénileg látogatható (belépődíjat kell fizetni, ami három napra érvényes), de csoportos vezetés is van, és a Resorttól rendszeres buszjáratokat is üzemeltetnek. Így azután a kósza egyén úton útfélen belebotlik rangerek vezette turistacsoportokba és már csak ezért sem lehet – és tanácsos – az ösvényekről “elbitangolni”, mert ennek következménye súlyos pénzbüntetés!

Az Uluru igaz látványossága megítélésem szerint az a színjáték, amit a látogató napfelkeltekor és napnyugtakor láthat. Ekkor ugyanis a “nagy vörös hegy” a vörös színnek elképesztő színorgiáját mutatja be!!! Ez szövegszerűen természetesen nem érzékeltethető, ezt egyszerűen látni kell!!! Magam utazás előtt a neten keresgéltem képeket róla. Találtam is szép számmal, de a látott színeket a fotózás “színkiemelő” hatásának tulajdonítottam. Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy egy színes fotó mennyire szép színeket tud kihozni egy amúgy eléggé fáradtnak mutatkozó tájból. De itt másként van!!! Azok a vörösök valódiak!!! (Ugyanúgy, mint ahogy az alpesi réteket, ha nézi az ember pl. egy naptár képein. Az ember ugyanis azt gondolhatná, hogy olyan zöldek csak a színes képeken léteznek! Aztán, amikor e réteken ballag, maga is rájön, hogy a fotók egyáltalán nem hazudtak! Azok a zöldek léteznek a valóságban is! És ilyenek ezek a vörösök is! Azután más vörösök vannak hajnalban, Keletről nézve a hegyet, és megint mások, amikor Nyugat felől várja az ember a sötétség beköszöntét. És más (lehet), ha az ég teljesen felhőtlen, és megint más, amikor enyhe fátyolfelhőn keresztül süti meg a Nap az Ulurut. Sajnos nekünk nem volt ilyen tekintetben összehasonlítási lehetőségünk, mert ott tartózkodásunk idején gyenge fátyolfelhő borította az eget mind Kelet, mind pedig Nyugat felé. Szóval, nem tudtuk meg, hogy milyenek a vörösök teljesen derült égbolt esetén, de azért így sem éreztük magunkat megrövidítve!

A napkelte és napnyugta megtekintését legjobban a kiépített parkolóhelyekről lehet megnézni. Persze arra is van lehetőség, hogy átlépd a kifeszített drótot és begázoljál a sivatagba, azonban ez tilos (most a környezet védelme miatt), és nem is látsz többet és jobbat onnan sem! Viszont esetleg összeakadhatsz dingókkal, akik állítólag előszeretettel látogatják ezeket a helyeket élelmiszert tarhálni. Bár egyes állatok eléggé girhesek, és alig nagyobbak egy rókánál, igen kiszámíthatatlan teremtmények. Nem tanácsos velük barátkozni. Egyébként az etetés is tilos – természetvédelmi okok miatt -, hiszen ezek az állatok már így is túlságosan domesztikálódtak. (Azért annyira mégsem, hogy kutyává “degradálódtak” volna.) Mi azonban hírmondót sem láttunk belőlük. Viszont annál több volt a turista, akik gyönyörködni akartak a látványban. S bár elég nagy parkolók állnak rendelkezésre, azok szinte zsúfolásig megteltek kocsikkal, buszokkal.

A “naplemente előadás”, amit Nyugat felől ajánlanak megtekinteni, kb. este 8-kor ér véget, akkora már teljesen besötétedik. A meleg viszont alig-alig mérséklődik. A hegy keleti oldaláról a “hajnali hegyi parádé” megtekintéséhez viszont bizony már 1/2 5-kor helyszínen kell lenni és ilyenkor nincs is több, mint 12-13 C fok! Bizony-bizony jól esik egy-két melegebb holmi. A színek – bár valamennyi a vörös árnyalata megint – mégis mások, mint alkonyatkor voltak Nyugat felől és talán annyival érdekesebbek, hogy messze távolban látszanak a Kata-Tjuta azonos színű “kőbucijai”. Emellett saját szemeddel követheted végig, amint a napfelkelte eléggé éles fény-árnyék határvonala végigsöpör a sivatagi tájon.