Gold Coast (Aranypart)

Rokonaim a Gold Coaston, pontosabban Surfers Paradise-ban laknak. Igen-igen kellemetes hely!!! Volt szerencsém a Spektrumon látni egy filmet, ahol egy amerikai filmes a világ 10 legszebb, legjobb tengerpartjáról készített – persze szubjektív – értékelést. Nos, ő a Gold Coast-ot tette az első helyre! Noha járt a Copacabana-n, Hawai-ban, Mallorca-n stb., Bár én ezeken a helyeken soha nem jártam (nem is valószínű, hogy fogok, mert a fene egye meg, megint csak egy találatom volt a lottón!), mégis osztom a véleményét – látatlanban!

Képzeljetek el egy kb. 70 km(!!!) hosszú és mintegy 50-100 m széles tengerparti sávot, amelyet igen finom homok borít. E parton csúcsszezonban is élvezheted a legteljesebb magányt! Ha mégis a “központba”, azaz Surfers-be mész, akkor sem kell tolonganod, amolyan 30 %-os strandsűrűség a jellemző. A fürdőhelyeket zászlók jelölik ki, hogy ne ütközzenek össze veled a szörfözők! A zászlók jelzik, hogy mennyire kell vigyáznod (a szél miatt pl.), ha a vízbe mész. A víz csodálatos, amikor nyugodt a tenger itt akkor is 1-2 méteres hullámok vannak. Tehát tényleg a szörfölők paradicsoma! (Mondták, hogy viharos időben akár 9 méteres hullámok is vannak!)

Én a nyár csúcspontján, januárban voltam ott. A Nap nagyon veszélyes az ózonlyuk miatt. 10-14 óra között nem javasolják a napon tartózkodást, illetve 30 körüli fényvédő faktorú napozókrémet, sapkát és trikó viselését tanácsolják. Az ottani kifejezéssel: slip, slap, slop! A homoksáv mellett közvetlenül Promenád, közte pedig úgy 100 méterenként zuhanyozó, ahol lemoshatod magadról a sót. A Promenád másik oldalán pedig mindaz, ami a turistának kell: butikok, áruházak, szórakozóhelyek, kínai és más vendéglők, gyorsbüfék. A Fostert senki nem kedveli, azt mondják, hogy az rossz sör!

A WC-k itt is éttermi tisztaságúak s az egyikben magam láttam egy kis dobozt, amire rá volt írva: A használt fecskendőket ide dobd!” Egyébként a drogozást ott sem kedvelik, de a marihuánát eléggé lazán kezelik. (Nem próbáltam: mondták.) Láttam fémkeresős “aranyásót” is, aki parti homokban elveszett aranyláncok után kutat – saját hasznára!

Nagyon ritka a szélcsendes idő, a hőséget gyakorta erősebb szél csillapítja, és ez a hullámok taraján keletkező cseppeket magával ragadva egyfajta finom sós ködöt hoz létre, amely a látóhatárt enyhe homályba burkolja. Egy idő után, ha megnyalod a szájad szélét, azt is sósnak találod!

Surfers egyébként a Nerang nevű folyó torkolatára épült. Évtizeden keresztül töltötték fel és egy lagúna várost hoztak létre. Csodálatosabbnál csodálatosabb villák tömkelegét lehet látni, a parton meg 40 emeletes szállodákat meg apartman házakat. A lagúna rendszer olyan kiterjedt, hogy a parttól még 5 km-ről is csónakon elérhető egyes helyekről a tenger! A kikötőkben láttam olyan magánjachtokat, amelyek az óceán másik partjáról hozták a turistákat: a pénzkergetésben elfáradt amerikai milliomosokat.

Surfers Paradise-ban van egy nagyszerű vízi szórakoztató központ, a Seaworld. Meglehetősen nagy területen fekszik, a tenger ill. annak egy hatalmas öble mellett egy félsziget csúcsán. Előtte hatalmas autóparkoló. S itt ért az első nagy meglepetés. Egy Wrangler Jeep “fuvarozott” oda minket, amelynek a teteje könnyen leszedhető vászonborítás, az “üvegezés” meg celluloidhoz hasonló műanyaglemez. Na, ugye nem kell nagy szakértelem annak megállapításához, hogy ilyen védelem mellett aztán ki is lehet belezni az autót! Nem őrzött parkoló volt s a kocsiban pedig autórádiósmagnó. Ugyan rokonunk feltette az oldalfalakat képező borításokat, de még a kazettát is a magnóban hagyta! Na, mondtam is, hogy lába fog kelni. Fejét rázta, hogy az nem fordulhat elő… S mikor úgy jó 5-6 óra múlva visszamentünk, minden épségben, egészben megvolt! Még a kazetta is!!! Mondanom sem kell, hogy azonnal a hazai állapotokra gondoltam… Pedig ott azután a kocsik százával álltak….

Magában a Seaworldben tényleg minden fel van vonultatva, ami “vizes” és szórakoztató. A hatalmas vízicsúzdáktól, a strandmedencéktől kezdve, a 4 méteres cápákat, hatalmas rájákat stb., bemutató üvegfalú tengeri akváriumokon át (melyben búvárok bemutatót is tartottak) az egysínű vasútig és kötélpályás függővasútig sok minden megtalálható. Számomra persze az akvárium, meg a delfin show jelentette a legnagyobb élményt (bár – később – Sydneyben volt szerencsém a Darling Harbourben egy óriási akvárium komplexumban járni), míg az aussiek a nekik ritka attrakciót jelentő jegesmedvét csodálták (szegény, nem tudta levetni a bundáját…), amelyre mi – büszke magyarok – szinte egy pillantást sem vetettünk! (No lám, mi is élenjárunk valamiben…) Jártunk egy “trükkös moziban”, ahol egy különleges szemüveg segítségével térhatású filmeket láttunk. Itt olykor szeleket, olykor “mini esőt” is produkáltak a nézőtéren az illúzió növelése érdekében. (A velünk lévő, Magyarországon élő rokonaink mondták, hogy ilyen itthon is van.) A “filmvászonból” időnként ránk támadt egy-egy darázs és mindenki (az aussiek is) ösztönösen kapta hátra a fejét, olyan tökéletes volt az illúzió! (Azután, később, volt szerencsém Sydneyben az IMEX moziban két filmet is megtekinteni s mondhatom, hogy ez utóbbihoz képest a Seaworld mozija kisiskolás volt az egyetemistához képest!) Tetszett persze a delfin show is, de ez számomra nem volt meglepetés, mert sok évvel korábban Bulgáriában, Várnában(!) láttam ilyesmit. Mondhatom, hogy az ausztrál show semmiben nem múlta felül a bulgáriait, bár a játékos állatok (amelyeken – akiken??? – látszott, hogy élvezik a játékokat ugyanúgy, mint amikor az ember a kutyájának dobálja el a labdát) látványa nagyon megragadó volt.

Nekem fontos eseményt jelentett, hogy le tudtam csúszni egy irtó magas vízi csúszdán. (Másnak lehet, hogy nem nagy szám ez, de én tériszonyos vagyok és ezért is mindig fontosnak tartom, hogy legyőzendő ezt a fogyatékosságomat, igyekszem minden magas helyre felmenni…) Nem tudom, hogy hány méter magas lehetett, de biztosan vetekedett egy 6-8 emeletes házzal! Mikor felértem a 35 fokos hőségben az ezernyi lépcsőt megmászva (na, egy liftet azért építhettek volna oda, ha már ilyen magas szintű a szórakoztató ipar :-)), azt hittem, hogy menten visszafordulok… Na, de azután erőt vettem magamon és uccu…! De az uccu csak nem akart beindulni! Adták is a tanácsokat, hogy mit tegyek és próbálgattam is megfogadni, de semmi… Már majdnem (örömmel!) feladtam, amikor aztán egyszerre csak belelendültem! Tele lett szemem-szám vízzel és száguldottam lefelé, mint a rakéta. Persze a világon semmit sem láttam!!! Egy villanás és egy hatalmas toccs a kis medencében az alján! A fürdőgatyám a hónom aljáig csúszott, de szerencsére nem váltam exhibicionistává a rokonság és a nézősereg nagyobb örömére…:-)))

Szóval fantasztikus élmény volt az egész Seaworld-i kirándulás, azonban nem lenne teljes a mese, ha nem tennék említés a végén(?) a belépődíjról… Nem volt olcsó, úgy emlékezem, hogy olyan 25-30 dollár (azaz mintegy 4000 Ft) körül volt, de a parkban – az evés-ivás kivételével – semmiért nem kellett fizetni!!! Na, az itthonihoz szokott tudatomnak ez is óriási meglepetés volt, mert az attrakciók egyenkénti jegyárusításával sokkal nagyobbat kaszálhatnának. Hála Istennek, bár elég sok magyar él ott (relatíve, mert a földdarab aztán meglehetősen nagy), még nem sikerült egynek sem a bérleti jogot megszereznie! :-))

Jártunk egy állatkert-félében. Angolul ezt Sanctuary-nak írták. Pontos fordítással nem tudtak szolgálni, magam egyfajta “helyi állatkertnek” tekintem, mert kizárólag csak Ausztráliában élő állatokat mutattak be egy hatalmas állatkertben. (még kisvasút is volt benne…) Helye egy Currumbin nevű település, mintegy 40 km-re délre Surfers Paradise-tól.

Több dolog is nagyon tetszett. Csak távirati stílusban: egy óriási madárház, – mindenféle madárral -, amelynek magassága kb. egy 5 emeletes háznak felelt meg, míg alapterülete egy kisebb parknak. Láttunk fakúszó kengurut s e kedves bamba tekintetű állat, ha nem is sebesen, de alkatához képest meglepően igen jól mozgott a magas fák törzsén! Na, meg azután kazuárt, amely egy strucc termetű madárfajta – és kakasa emberre veszélyes, agresszív teremtés. Kengurukat is szép számmal: egy kisebb fajtát, amelyet wallabinak neveznek, no, meg vörös óriás kengurut is. Ez utóbbi hímje megint veszélyes lehet az emberre. Ezért simogatni csak wallabikat, meg szürke kengurukat lehetett. Nagyon aranyos jószágok, békésen tűrték a macerát… S nagy tetszést aratott nálunk a “jövő generációja”, amikor az erszényből kandikált ki a nagyvilágba… A dingó persze obligát dolog Ausztráliában, viszont a tasmán ördög már más. Ez utóbbit tk. nem is tudom, hogy mihez lehet hasonlítani: amolyan borz termetű ragadozó állat. És tényleg van benne valami “ördögi” a kinéztében.

Láttunk wombatot is, amely egy kb. 15 kg súlyú rágcsáló s meg is lehetett simogatni ezt is. Gyönyörűek voltak a fehér óriás kakaduk. (Nem voltak beszédes kedvükben – ellentétben a Sydneyben látottakkal. Ez utóbbiak jól érthetően “beszéltek” – ha kaptak valami kaját: kenyeret! Jó pár odasereglett a rácshoz és ha adtál neki falatot, akkor igen jól érthetően “mondták”: Let’s drink!, vagy Have a drink!, Want a drink!, Hello koki! vagy – a tanulatlanabbja – egyszerűen csak Hello! Na, oda is sereglett egy csomó ember, de amikor mi eltávoztunk – és a kaja is! – ott kapaszkodtak továbbra is a rácson, de egy mukkot sem “szóltak”! Jót nevettünk… Egyébként otthoni tartásához különleges engedély kell, mert annyira védett madarak! A rózsaszínű kakaduk pedig kedvelt csempészáruk, az amerikaiak dollár tízezreket adnak egy-egy példányért!) Persze koalákat is láttunk, nagyon aranyosan gubbasztottak bódult félálomban egy-egy ágvillán. Egyébként amilyen aranyosak, olyan büdösek – állott húgyszagúak.. Egyesek szerint a bódulatot az eukaliptusz levelében található vegyületek okozzák. Mások szerint – ezek vannak kevesebben – az emésztés olyan nagy energiát von el, hogy kénytelenek idejük nagy részét alvással tölteni. No, mi inkább az előbbi magyarázatot fogadtuk el! Csak pár eukaliptuszfajta levelét hajlandók fogyasztani – hiába van nemistudommennyiderendkívülsok fajta.

A nap “fénypontja” a papagájetetés volt. Egy nagyobb, korláttal elzárt térség körül álldogált a nagyérmű és mindenki kapott egy pléhtányért és benne mézes-szójalisztes löttyöt. Ezek a papagájok ugyanis nektárevők. Gyönyörű színekben pompáznak! Egy kevéssé nagyobb a méretük, mint egy hullámos papagájé. Naponta kétszer etetik őket, mi a délutáni etetésen vettünk részt. Százával jöttek…!!! Rászálltak a kezünkre, fejünkre, karunkra s buzgón lefetyelték a löttyöt. Olykor 8-10 is volt a kezemen, karomon. S igen heves csatákat vívtak egymás között az ételért. Miközben előfordult, hogy a tőlük kb. 10 cm-re lévő másik tányérra rá sem hederítettek… (Magam hajlandó voltam némi emberi hasonlóságot felfedezni ebben…) Persze nem takarékoskodtak az emésztőrendszerükben az újabb ételadagnak helyet csinálni s ilyenkor azt hihette az ember, hogy valamiféle folyadéklökhajtással (is) közlekedhetnek! Volt, akinek ki is jutott ebből az áldásból… Szinte akár mehetett fürödni is…:-)))

Igen érdekes volt, hogy mint egy menzán, úgy jöttek: jött egy nagyobb(óriási!) csapat, leszálltak a tányérokra, vad veszekedésbe és gyors evésbe kezdtek, majd egyszerre – mint egy vezényszóra – mind fel- és elröppent és jött a következő turnus… Szép volt a Currumbin Sanctuary-ban eltöltött nap, amelynek élményeit csak töredékesen és dióhéjban tudtam e helyt érinteni.

Még egy dolgot szeretnék végezetül érdekességként említeni, és ez a banánültetvény. Útközben álltunk meg egy helyen nézelődni. Bár milyen meglepő, a banán fűféle(!!!), amelynek “törzsét” (azért az idézőjel, mert törzse csak a fás szárú növényeknek van) az elszáradt levélnyelek adják. Egy pár évig (4-5?, nem emlékszem) növekedik s azután hoz termést, amelyet kék műanyagzacskókkal borítanak be, hogy a nap ne égesse meg. S amikor letermett, tövénél elfűrészelik a “törzset” s majd az időközben már megjelent új hajtást nevelgetik tovább termőre fordulásig.

S ehhez kapcsolódóan még egy momentum. Láttunk egy útszéli “becsület árudát”, ahol banánt árusítottak. Volt szép érett banán (1 kg = 1 dollár), egy mérleg és egy persely. Tulaj sehol. De még egy ház vagy egyéb település sem közelben, sem távolban…Magától értetődő volt, hogy megálltunk, magától értetődő volt, hogy vásároltunk, magától értetődő volt, hogy megmértük és az is magától értetődő volt, hogy az 1 dollárt bedobtuk a perselybe. Mindenki. S meggyőződésem, ha megint arra járnék, ott lenne a banán, a mérleg és a persely, amely utóbbit csak a tulaj ürítene ki… S ekkor megint a hazai viszonyokra kellett gondolnom… Némi szomorúsággal.