Amata

Részlet Barna Eszter és Glázer Attila útleírásából

1998 októberében indultunk el felfedezni a magunk módján, magunknak, Ausztráliát. “Normális” esetben jó idő elteltével az ember haza is tér néhány méter negatívval, összegyűjtött receptekkel és természetesen néhány plüss koalamackóval, kenguruval, hogy ezekkel is igazolja: tényleg ott járt! Nem kell ide sznob magyarázkodás, megtettük ezt mi is. A fontos inkább az, hogy ennél lényegesebb dolgokat szerettünk volna itthon “igazolásként” elmesélni.

… azt hiszem, a világ legelején van. Helyileg persze a legvégén. Az Ayers Rocktól három órányi autóút délnyugatra. Ahol igazán volt lehetőség tapasztalni, és mindent örömmel fogadni. Az ősrégit, az újat. Vörös homokút, végtelen buckák, távoli úti cél.

Egy ott dolgozó fantasztikus nő – akivel, még Sydneyben ismerkedtünk meg s időközben az amatai kommuna kihelyezett koordinátora lett – fantáziát látott abban, hogy tájépítészek látogassanak ebbe a nehezen megközelíthető közösségbe, hogy ott valamifajta munkát, illetve oktatást végezzenek. Segített megszerezni az engedélyt a belépéshez, ami nem egyszerű feladat. Viszonylag nagy területekről ilyen megszorításokkal – még sikeresen – zárják ki a nagyközönséget. Ne legyen minden a turizmusé, maradjon valami a tradíciónak is. Lehetőleg csak olyanok lépjenek be a kommuna életébe, akiknek valóban van ott keresnivalójuk.

Tájépítészetet hallgató emberkék, biztosan javára válnak a közösségnek. Megmutathatják az őslakosoknak, hogy közvetlen környezetükkel, a kerttel milyen csodákat tehetnek, ha már civilizált életformába kényszeredtek és kertjük is van. Mert az őslakók, bár több mint 40 ezer éve élnek a kontinensen, száz éve sincs, hogy “civilizált” házakban találták magukat. A kormány hatalmas összegeket áldozott, hogy mesterséges településeket hozzon létre, könnyűszerkezetes házakat építsen, felkínálva egy olyan környezetet, amely másutt évszázadok lassú folyamataként alakult ki. Így nem áztat eső, nem kell költözködni, iskolát lehet építeni, amiben a gyerekek angolul tanulhatnak. Vadászni sem kell, mert ha azon a településen nincs, a következőn biztosan található élelmiszerbolt, ahol könnyedén beszerezhető a húsáru. Az ősi lepényszerű kenyér sütésével sem kell immáron bajlódni, mert nejloncsomagolású, hosszan eltartható szeletelt fehér kenyér is van a polcon. A csokoládéról, a fagylaltról és a Coca-Coláról nem is beszélve.

Jólét? Hatással is van az egyszerűbb, cukor és fűszermentes ételekhez szokott őslakosokra. Ők, akik pár évtizede még órákat töltöttek a napi betevő felkutatásával, a kalóriaszegény bogyók és vadállatok nyílt tűzön, egyszerűen elkészített húsa helyett ma chipset és nyalókát esznek. Nemcsak a városba került őslakókon jelentkeznek elhízási tünetek, hanem szinte mindannyiukon. A fehérek táplálékát eheti mindenki! És ami az európai szervezetnek nem egészséges, még kevésbé használ a máshoz szokott szervezetnek. De hála a gondoskodásnak, kórház is van, ami meggyorsítja a civilizált életformából adódó bajok kezelését.

Aki eddig a főzésre szánt étkeket egyszerűen fakéregbe csavarta és a tűzre dobta, hogy az elkészítést a hő, a felesleg eltakarítását pedig az állatok és a mikroorganizmusok végezzék el, most értetlenül áll egy új fogalom, a “nehezen lebomló hulladék” fogalma előtt. Látszólag egyszerű dolog a szemetet összegyűjteni és elégetni, de ha eddig itt erre nem volt szükség, ezt is tanulni kell. Műanyag zacskók, flakonok, konzervdobozok, elromlott háztartási gépek rozsdásodó maradványai színesítik az utcákat és a kerteket.

Földünk történetét ismernünk kell. Hegyeit, vizeit, fáit, köveit, szent helyeit. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha egy ilyen szent helyhez, kőhöz elvezetnek. Ettől nem válik senki Ananguvá, azaz beavatottá, de biztos jele az elfogadásnak, barátságnak. Az ilyen gesztust provokálni, siettetni nem lehet, csak kivárni. Az Anangunak tudnia kell, hogy arra méltó ember kerül a titok közelébe, aki sokat adott már és megérett a befogadásra. Ezeknek a tárgyaknak, helyeknek lelke nem sérülhet. Minden ilyen dologhoz történet is társul. Ezt is megosztják a baráttal.

Félénkek. A már évek óta ott dolgozó fehéreket megszokták, egyesek a barátaik lettek. Aki első hetét éli meg, nem számíthat kitörő lelkesedésre. Ez még a csendes megfigyelés időszaka, ismerkedés az újjal. Elsőre kicsit furcsa, főleg egy olyan kontinensen, ahol a magázódás ismeretlen és ahol az “ismerős” szót a “baráttal” helyettesítik. Ahol mindenki az első pillanattól kezdve kedves, mosolygós, kezdeményező és magabiztos. Itt pedig a köszönés fogadása után csend következik. A kérdések után is először csend a folytatás. Aztán egy nagyon rövidke válasz. Majd csend, félrevont tekintet. Pedig maguk között milyen jókedvűek, hangosak, beszédesek – talán az angol nyelvvel van gond? Világos, hogy nem. Bár különbségek vannak a lakosok között, mindenki megérti még a magyar dialektusban beszélt angol nyelvet is.

Érdekes és izgalmas volt, hogy a pitjantjatjara nyelv igen sokban közös a mi anyanyelvünkkel. Ők is ragokat használnak, szótoldalékokat, nem elöljáró szavakat, mint az angol. A múlt időt a szó végének megváltoztatásával képzik. Szívesen tanítják a saját nyelvüket, még ha nem is kéri őket az ember. Aki pedig botfülű és nem áll a szája a hangokra, szinte biztosan kinevetik.

Csodálatos hallgatni, ahogy beszélnek. Nyelvük hihetetlen sebességgel, ritmikusan pörög. Sok szavuk egy-két szótag megkettőzéséből adódik. A szél például wuli-wuli, aminek Kerry a kocsinkat is keresztelte. Szerette a nevét, száguldott vele. Egyik este meghívtak minket istentiszteletre. A kereszténység nagy hatalom, de elég mókásan illeszkedik egy ilyen környezetbe. A helyszín nem a templom, pedig az is van, az egyetlen olyan épület, amely téglából épült. A kivilágított színpadszerűség az udvaron áll, rajta a gitárosok, mellette az önkéntes kórus. Minket is hívnak, énekeljük velük a dalokat, de inkább a gyerekek és kutyák hadát figyeljük. Őket nem zavarja, hogy a felnőttek mivel vannak elfoglalva és szerencsére a felnőtteket sem zavarja a gyerekek játéka. Hát még ilyen eleveneket! Fogócskáznak, hajszolják a kutyákat, amíg észre nem vesznek minket.

– Szép a láncod! Nekem adod?

– Tetszik a gyűrűd. Kérem szépen.

De a hajunk, ami puha és elég hosszú ahhoz, hogy pici kezek matassanak benne, még nagyobb felfedezés. Fonják, hajgumik kerülnek elő, kibontják, most más következik. Bár a sötétben alig látunk, a kis maszatos mosolyok sokat mondanak. Az ének, gitár aláfestéssel, nagyon érdekes. A szónok következik. Mindenki rá figyel, pici és nagy, fekete és fehér. Pedig pitjantjatjara nyelven beszél, így mi semmit nem értünk. Vagyis mindent. A hanglejtése, a gesztusai, mindent elárulnak. A népéhez beszél a népéről, a földjéhez beszél a földjéről.

– Meg kell őrizni, mind a földet, mind az embereket békével! – Néha ilyen angol szavak, mondatok keverednek a egyre hevesebbé váló szónoklatba.

1999