A Bevándorlási Hivatal statisztikáiból kivettem a magyar adatokat és felraktam ide:

magyar útlevélbe kiadott vízumok

Falfestmény: görög halászfalu képe a sydney-i halászkikötőben

Meglepődtem, hogy milyen sokan érdeklődtek erről. Nyilván azért, mert azt hitték, hogy megérkezés után, mikor még van bőven tanulni- és beilleszkedni való, akkor jól jöhet egy kis segítség magyarul. Talán még munkához is könnyebb jutni némi honfitársi jóindulatra számítva. Szó se róla, vannak rendes, segítőkész emberek itt is. A kutya ott van elásva, hogy az itt élők többségét kemény évtizedek választják el Magyarországtól. Különösen azok, akik fiatalon érkeztek ide, immár egy teljesen más történelmi-társadalmi fejlődés gyermekei. Félszavakból itt nem értenek majd meg, mert más félszavakra emlékeznek. Olyan dolgokat feltételeznek rólad és te olyan dolgokat feltételezel róluk, ami biztosítja a félreértést, még akkor is, ha megvan a megértési szándék.

Budapest 1956. Mécs János, ausztráliai magyar festő műve.

Erről az elszigeteltségről egyébként mit sem tudnak, azt hiszik, hogy amit hisznek, az a helyes kép Magyarországról. Te rólad azt feltételezik majd, hogy személy szerint veled van valami baj, mert nem illeszkedsz bele abba a képbe, amit a szívükben az igaz magyarokról hordoznak. [Én meg itt úgy beszélek, mintha ez az elszigeteltségi teória rám nem vonatkozna.]

A 49-es és az 56-os generáció egy egész kisvárosnyi létszámot tesz ki Sydneyben és Melbourne-ben egyaránt. Ők azonban minden tekintetben egy másik generáció. – Ne felejtsd el, hogy ezek még akasztgatták egymást annak idején! – világosított fel egy régebben itt élő ismerősöm.

Ezekről a régebbi generációkról részben közvetlen ismeretség, részben a hozzájuk időben közelebb lévő disszidensektől tudok. Aki pl. a 70-es években jött ide, az ugye kénytelen volt az akkor még dísze-virágjában lévő 56-osokhoz csatlakozni. – Tudod, ezek mind azt hajtogatták, hogy mi csak ideiglenesen vagyunk itt. Majd ha kimennek az oroszok, akkor megyünk haza, lesöprünk mindent, tiszta lappal kezdünk. – mondta egy ilyen nem 56-os és nem 86-os ismerősöm.

Tanya. Mécs János, ausztráliai magyar festő műve

Ezek itt ezt olyan halál komolyan gondolták, mint ide Gundagai. Ha el mertem volna mosolyodni, hát mind leszedik rólam a keresztvizet. Egyről, valami Endrődiről vagy Endreiről hallottam is, hogy visszament a rendszerváltáskor és komolyan politizált, egyike volt a Kereszténydemokrata Párt megalapítóinak. Elvett egy jóval fiatalabb nőtt, aztán meghalt. Öreg volt már.

Svájci kaszálók. Falfestmény egy svájci bevándorló tulajdonában lévő vendégfogadóban

Ha egy ilyen szervezetben netán új elnököt választanak, akkor a tagság kettéhasad a régi elnök híveire és az újéra, így mindkettő elnök maradhat, a szervezet elérte hát célját. A multi-kulturális tv bemondta, hogy Sydneyben csak arab szervezetekből négyszáz valahány van. – Magyarból is van ennyi! – kontrázta meg régóta itt élő barátom. A néhány százból(?) van néhány olyan is, amely nyilvánosan tevékenykedik és a programjait rendszeresen meghirdeti a helyi magyar rádióműsorban vagy a magyar újságban. Innen tudom, hogy a Magyar Nyugdíjasok egyesülete autóbusz-kirándulásokat szervez, a Magyar Történelmi Társulat piknikeket.

Jutka (56-os) írja:

Én Sydneyben általában nem zsidó társaságba jártam, mert a férjem nem volt zsidó. Viszont nagyon sokszor előfordult, hogy valaki nem tudván hogy én zsidó vagyok, elkezdett zsidózni. Aztán valaki más elkezdte rugdalni az asztal alatt. Én az ilyen dolgokat direkt élveztem. Hogy miket kaptam néha az “állítólagos” jó barátainktól, amikor részegek voltak, most nem is beszélek, meg arról sem, hogy hányszor összevesztem ezen a férjemmel, mert szerintem kötelessége lett volna letolni az illetőt, de ő nem volt hajlandó.

De viszont ahhoz Melbourne-be kellett jönnöm, hogy szó szoros értelmében ki legyek rúgva a magyar házból. Elmentem egyszer oda egy magyar futballistával akit meg Sydney-ből ismertem. Közölték vele, hogy ha ő zsidókkal akar barátkozni, akkor talán ő se jöjjön ide többet. Rögtön kisilabizálták, hogy zsidó vagyok.

Az előbbiek leszármazottai

Svájci falu. Falfestmény egy svájci bevándorló tulajdonában lévő vendégfogadóban.

Disszidálás előtt bennem is élt egy olyan elképzelés, hogy az itt felnőtt generáció még csak félig válik helybelivé, megőriz egyfajta magyarságtudatot, idegen akcentussal és hibázva ugyan, de beszél magyarul, sőt a gyermekeit is így neveli. A valóság az, hogy az itt született gyerekek egyáltalán nem tudnak magyarul. Akik itt nőttek fel – aszerint, hogy hány éves korukban érkeztek – csak nagyon rosszul. Ezt a tudást aztán a gyakorlatban semmi másra nem használják, mint a szüleikkel való egyoldalú kommunikációra: a magyarra angolul válaszolnak. A következő generációnak már nem adnak át semmit ebből a gerince törött tudásból.

Lássunk egy példát az életből: Ismerős családdal hetente találkoztam az iskola vagy a cserkészet környékén. Értelmiségi szülők, három remek kis kölyökkel. Mindhárom csak magyarul. Aztán a mama is munkát kapott, a srácok pedig a tanévkezdéskor indultak az oviba, iskola-előkészítőbe ill. suliba, a koruk szerint. A legkisebb beszédén már a következő héten érezhető volt a hatás, de 1-2 hónap múlva már mind a három nagyon hunglisht beszélt, angol hangokból összezagyvált, angol gondolatmenet szerint elrendezett magyar szavakat, valami ilyet, hogy: – Én vadzsok madzsar. – Ebben a családban máris – az Ausztráliába érkezés után néhány hónappal – 3:2 az angol-magyar arány. Valójában még rosszabb, hiszen a gyerekek nemcsak egymás között beszélnek angolul, hanem a szüleikhez is így szólnak. A tévé ehhez hozzáönt még öt csatornányi szemetet. A magyar így hamarosan leszűkül a szülők bizalmas, majdhogynem intim saját nyelvévé. Megtennének mindent azért, hogy a gyerekeiket megtanítsák magyarul, de őket is elfoglalja az egzisztenciateremtés ezer gondja-baja.

A srácok gyorsan nőnek, repül az idő. Angolul ugyanúgy tudnak, mint a kortársaik, de a magyarjuk megmaradt a megérkezés körüli szinten. Képzeld mit kezd egy hétéves nagylegény, ha magyarul csak a három évesek szintjén képes megszólalni? Majd fennhangon szónokol a madzsar kortársai között, hogy jó benyomást tegyen rájuk? Aztán lássuk a dolgot a gyerek szemével is: Majdnem minden ami az ő kis világában jó dolog, az angolul van. Angolul van a játék, a mesefilm, a barátság, a suli, a tanító néni dicsérete. Magyarul csak a szülők szava. Ahogy a környezet, a barátok egyre fontosabbá válnak a gyerkőc számára, úgy halványul a szülők befolyása és ezzel együtt a magyar nyelvvel való kapcsolata. Márpedig a magyarságtudatnak központi eleme a magyar anyanyelv. Aki nem beszél magyarul, az nem magyar. That’s it.

Aztán lássuk a dolgot a beolvadásra többé-kevésbé elszánt bevándorló szemével is. Ausztrálnak lenni jó dolog és ahogy egyre inkább azzá válunk, úgy találjuk egyre természetesebbnek, hogy gyerekeinkkel nem a magyarság szegényedik, hanem Ausztrália gazdagszik. Jó ám látni, hogy ebben a környezetben, amiben mi olyan esetlenül mozogtunk, ők milyen magabiztosak. Jó látni, hogy ők az igazi Ausztrália.

Magyar összejövetelek

A régiek báloznak. Öreg párok régi tánczenére üldögélnek, toroskáposztát esznek. Újak kezdetben elmennek ilyenekre, aztán inkább nem. A bálozás közvetlenül 56 után olyan fontos eleme volt a helyi magyar társasági életnek, hogy nemcsak hétvégeken, de még munkanapokon is mulattak. A magyar házak is úgy épültek, hogy a bálozási igényt kielégítsék. Sydneyben három is van. A legismertebb a Magyar Ház Punchbowl kerületben. Ez úgy néz ki, mint egy régi magtárépületből kialakított falusi kultúrház.

Évekkel ezelőtt jártam benne néhányszor, bizonyos magyar nemzeti ünnepek és bálok kapcsán. Az ünnepeken öregurak számomra az idáig teljesen ismeretlen, dohszagú frázisokat pufogtattak, aztán valami giccses vers is elhangzott. A bál, az valami irtózatos. Zsúfolt, alacsony teremben vacak tánczene, papírtányérban karaj, az asztaloknál ricsaj, sör, sűrű dohányfüst.

A magasabb igényt egy könyvtár képviselte. Kisebb oldalszoba ajtaján még valami felirat is, iroda vagy könyvtár, már nem emlékszem. Bent néhány száz könyv, rendezetlenül, gazdátlanul, kikölcsönözhetetlenül. Biztosan egy könyvszerető hagyta rájuk. Csak nyűg.

Mostanában nemzedékváltás van a magyar házakban. Néhány fiatal bevándorló rájött arra, hogy egy-egy ilyen ház olyan, amilyenné formálják. Nem az épület a lényeg, hanem a benne megfordulók. Jó táncos bulikat szerveznek.

Vizin, Sydney 2009

Elmentünk a DMSZ ( Délvidéki Magyarok Szövetsége ) klubházába, én arra számítottam, hogy egy kis régi lepusztult klubház tele rég elfeledett dolgokkal. Ehelyett beléptem egy kb 400-500m2-es épületbe, ami XXI. században épült. Sehol egy huszáregyenruhás. Volt meglepetés először, mikor meglátták, hogy egy 30-as korabeli emberke is megjelent, de megszoktak hamar, vagyok akkora mindet egyszerre becsomagoltam volna:D

Minden rendezvény alkalmával lehet enni, van nagy konyha, kész ételek. Ettünk egy húslevest cérnametélt-el, majd rántott csirkemellet rizzsel, és egy isteni finom tökös rétest. Soha meg nem ettem volna, ha nem tuszkolják belém, és láss csodát. Ízlett nagyon is.

Az előadás első része tömör, kb : előadomlezavaromhamaramittudokatémárólésmegyekapicsába előadás volt 2 órán keresztül. Többen majdnem lefejeltük az asztalokat. Majd jött egy 30 perces szünet, amikor fontolóra vettük a hazamenetelt, de egyikünk kitartott, és ki lehetett más, mint akinél a kocsikulcs volt. Elvenni nem lehetett, mert még nálam is erősebb, szóval maradtunk tovább. A második emberke már alapból minusszal indult az előzmények miatt, de ő pedig olyyan előadást tartott Mátyás királyról és a Szent Koronáról, hogy szemünk szánk elállt, és csak azt vettük észre hogy vége az előadásnak eltelt 2óra. Majd jöttek a meg nem beszélt kérdések. Egy öreg papa felböszülten nekiindult hogy ő biza kimegy a mikrofonhoz kérdezni, kb 3 percébe került kijutni, majd elmondott egy tényt, és semmi kérdést nem tett fel. Ekkor én előörsként kisettenkedtem a teremből. Ekkor követni kezdett egy kb 145 centis 70 éves fater, kijött utánam a parkolóhoz is. Hát mondom ha harc, ezt leverem, nem téma. Erre nekikezdte : Miért nem fejezik már be, a ku**a anyát hogy ro**na meg az ilyen mocs**s szemétl**da hogy 2 napja itt ba****a mások idejét: DDD……há gondoltam ez nem nekem szól. Kiderült, ő ott a “mindenes” és neki kell nyitni, zárni, időt eltölteni.

A DMSZ fészbúk oldala

Vigadjunk hát!

A Délvidéki Magyarok Szövetsége jól szervezett és összetartó társaság. A kultúrházukban rendszeresen megtartják a fontosabb magyar ünnepeket, bálokat és egyéb mulatságokat szerveznek. A Youtube-ra felrakott videókból kiválasztottam egy újabbat. Jó szórakozást!

watch?feature=player_embedded&v=L2saI_zRML0#

Kanga, Melbourne 2008

 
2006. március 5., vasárnap

Hungarofest
Magyar Ház Melbourne (Wantirna kerület)

Egész úton odafelé azon… tanakodtunk, hogy vajon hány éve nem jártunk a Magyar Házban. Hosszas ilyen-olyan családi és egyéb eseményekhez kötve kb. 7 év jött ki.. Úgy 1998 körül. Szóval nem lehet mondani, hogy aktívan részt vennénk az itteni magyar közösségi életben.

Ez is úgy adódott, hogy szinte véletlenül akadtam rá egy honlapra, s ottani eseménynaptárban találtam. Amikor közöltem a családommal a rendezvény tényét, Zsebilány szeme felcsillant. Állítása szerint neki csak jó emlékei vannak a múltból (1 db bál, szintén 98-99 tájékán), s azóta is nyúz bennünket, miért nem megyünk magyar rendezvényre. Valahol azért büszke vagyok erre a gyerekre, aki itt született, mégis vágyik magyarok közé (jól nézünk ki…)))).

A rendezvény majdnem háromnapos.. Péntek délután a magyar nagykövet nyitotta meg, szombat és vasárnap déltől pedig folytak a programok. A mára tervezett felkerekedést elősegitette, hogy Dani-gyereket félúton kellett ledobni egy szülinapi partira és felvenni néhány óra múlva, így irányba vettük a fesztivált. Emlékezetem szerint a 90-es évek eleje óta két évenként tartják, s nemcsak az itteni magyarságnak, hanem bárkinek, aki kíváncsi a magyar konyha, néptánc és helyi képzőművészet bemutatójára.

A közösségi ház a 70-es évek elején épült – két módosabb magyar magánadományából, pontosabban ők vették meg a hatalmas területet. A két-szintes épület szintén jókora, több hatalmas terem színpadokkal, variálható falakkal, s állandó étterem is működik a házban (Korona a neve). Nemcsak Ausztrália legnagyobb magyar háza lett a wantirnai, hanem hires is, mert a tervezéstől, az alapok kiásásától a falak felhúzásán át a légkondi beépitéséig, minden önkéntes munkában készült.. Később a több száz kocsi részére való parkoló, gyerekjátszótér, majd az ökonomikus templom is ugyanúgy épültek.

Mi déli egy után értünk oda, volt valami belépődij, meg programot nyomtak a kezünkbe. Reméltem, találkozom rég nem látott ismerősökkel, ami meg is történt.. Csak akire számitottam nem volt ott, ellenben óriási meglepetések közepette sikerült felfedeznem igen régóta látott embereket, akikre egyáltalán nem számitottam. Annyira elmerültünk a hirtelen találkozásokban, hogy szépen lecsúsztunk a töltöttkáposztáról… Ezen lehet mosolyogni, én azonban kicsit cvider voltam. A választék egy nagy táblán viritott, étel-jegy vétele után pedig a tálalóhoz kellett menni, majd helyet vadászni a számtalan, fehérabroszos asztal között. A töltött káposztát erdélyi asszonyok főzik és talán a nagymamámé hasonlitó ehhez, de az övé sem volt olyan jóizű paprikás szaftban, mint ezeké. Nyilván ezért is fogyott el elsőnek, és engem nem lehetett sem a csirkepaprikással, se zöldbabfőzelék-plusz-sülthússal vigasztalni… A túróstészta mellett döntöttem, amiben viszont nem volt túró, csak tejföl, igaz jó nyakon vágták szalonna pörcökkel. Épp bepusziltuk az adagot, mikor realizáltuk, hogy a menüre felkerült a bográcsgulyás.. bugger(((

A piás pultnál megint lekonyultam, mert nem volt unicum (milyen magyar hely az ilyen??), igy csak egy kupica vilmoskörtével egyeztünk ki. Kináltak még Dreher sört, meg valamilyen jugót, de a sörkertben (ilyen is volt, ami gyakorlatilag egy nyitott sátor-szerűséget jelentett) árultak Stellat, amihez nagyobb bizalmam volt.

A töltött káposzta miatti rosszkedvemet a süteményes hölgyeknél csillapitottam, Zsebilánnyal egyetemben: házi krémest és dobos tortát tömködtünk magunkba…

Két pár a canberrai Gyöngyösbokréta együttesből

Közben elkezdődött a műsor a nagyteremben. Volt ott néptánc, meg néptánc, meg néptánc.. Az egyik csoport Canberrából, a másik helyből, a harmadik kicsikből, a következő nagyobb kicsikből állt. Volt hangszeres előadás, egy hegedűs hölgy, majd egy hegedűs fiatal lány (mindkettőnek sikerült alig fél órás időközi különbséggel eljátszani Brahms 5.magyar táncát…).

Aztán 10 év körüliek énekeltek népdalokat (amiket még az oviban tanultunk.. vargáéknál él a világ, sütik már a rántot békát stb.stb.). Játszott három fiatal nő, hegedű-tangóharmonika-bőgő, olyan muzsikás stilusban, dinescu pacsirtát, meg egyéb virtuóz számokat. Őket azért emlitem meg, meg tök ausztrálok, fogalmam sincs róla hogyan kerültek ennek a stilusnak a közelébe (ilyenről már tudtam, mert a 90-es években sydney-ben működött a transsylvanix nevű négytagú banda, muzsikás-stilusban, plusz énekesnő sebestyén-márta-stilusban- s mindannyian ausztrálok voltak….!!!). A sörkertnél is volt egy kisebb dobogó, ott is élőben játszottak.. hogy is mondjam, lakodalmas-rock-szerűséget…

Ennek meghallgatását rövidre fogtuk és megnéztük a kiállitást, ahol volt itteni magyar amatőr festőktől képtárlat, még nagyobb részen kézi himzések, magyar-babák tucatjai, zsolnai és herendi porcelánok, az 56-os forradalom története képekben, régi papirpénzek (pengő, kis cimletű forint 10-es, 20-as stb.), egy sarokban a melbourne-i magyar cserkészek életét bemutató fotók és tárgyak (pl. a magyar rovásirás ábc-je), ja és a szentkorona (egyfajta) másolata is látható volt.

Az ismerősök felfedezése kategóriában azonban volt egy igen speciális élményem. Az egyik átellenben lévő asztalnál ülő társaságban egy hölgy állandóan mosolygott rám, majd egyszercsak leolvastam a szájáról, hogy ezt mondja: „ismerlek”. Nekem halvány ideám nem volt ki lehetett.. Igy odamentem hozzá, majd ő is felállt, s közölte, nem tudja a nevemet, se azt honnan, de ismer. Látogatóban van itt otthonról, három hétre érkezett a lányával… Még jó, hogy rögtön a munkahelyekkel kezdtük, nem az iskolákkal, mert igy azonnal célba is értünk.. egy helyen dolgoztunk, de más osztályon.. Bevallom a nevére sem emlékeztem, csak a volt főnökeiére (igaz vagy 30 kilcsivel súlyosabb volt az ex-kollegina, mint hajdanán-danán).. Mi 87-ben dobbantottunk, ő rá egy évre hagyta ott a céget, átmenve az egyik minisztériumba. Hát ilyen kicsi a világ!

Magyar babák

Mindenesetre kellemes meglepetés volt vele is, meg a többi itt élő, rég nem látott ismerőssel találkozni. Megtudtam azt is, hogy az itteni rádióscsoportomból a volt főnököm néhány hónapja, 30 évi ittélés után hazatelepült, s a rádióállomáson dolgozó egyik műszakos nőci, aki szintén magyar volt, nemrég súlyos betegségben meghalt.. Néhány évvel volt idősebb nálam…

A kultúrprogram feledhető volt, izlések és pofonok, ugye… A lányom szerint nagyon sok volt az idős ember. Ők a „régiek”, a háború után és 56 után kijöttek.. Ők alkotják a közösség gerincét, akik hetente, havonta a Magyar Ház rendezvényeire járnak „otthon érezni” magukat.

Nyolcvanas évek

A tolmácsok mindent tudnak:

A 80-as evek elejen az Ausztral Bevandorlasi Hivatal tolmacsakent dolgoztam. Abban az idoben emigralni (bevandorolni) igen nehez volt a magyaroknak. Ha viszont refugee (menekult) volt az illeto, szabad utat kapott. Akkor masfel eve eltem Ausztraliaban, tehat magyarorszagi helyzetismeretem igen aktualis volt. Amilyen meredek torteneteket kellett forditanom, az hihetetlen! Nehez volt nem pirulni! Semmi, de semmi valosagalapjuk nem volt! Aztan par honap mulva az orintacios (eligazito) orakon ismet talalkoztam az emberekkel, akkor mar mint eloado. Ugy negyszemkozt elmeseltek a valos helyzetuket, kioktattak a trukkokre, amit hasznaltak, hogy menekult kategoriaba kerulhessenek, es ide koltozhessenek.

Igen, sajat tapasztalatuk alapjan itelnek meg mast. En csaltam, tehat ok is biztos csalnak. Ezeknek itt ma jo egzisztenciajuk van, gyerekeik, unokaik. Es csodak csodajara a legnagyobb bevandorlas ellenesek!